John 
www.mozi-dvd.hu
Ritkán találkozni olyan könyvadaptációval, ami nem csak hű az alapanyagához, de önmagában is maradandó alkotás. Az Oroszlán (A long way home, 2013) könyvként nagy hatást gyakorolt az olvasóira, a belőle készült azonos címmel megjelent film (Lion, 2016) pedig, már el is nyerte a neki járó díjakat az Oscar-gálán. A filmmel már volt szerencsém külön foglalkozni (a róla készült kritika itt olvasható), most pedig annak jártam utána, mennyire esett messze az alma a fájától.
Meglepődtem, hogy az elképzeléseimhez képest milyen sok és fontos ponton követte a film az életrajzot. Természetesen, míg a könyv teljes képet ad nem csupán a főszereplőről, hanem annak környezetéről, szeretteiről, múltjáról és jövőjéről, addig a film magára Saroora fókuszál. Ez semmilyen káros mellékhatással nincs a filmre, hiszen nem is lehetne elvárni egy adaptációtól, hogy a könyvben leírtakat teljes egészében visszaadja vizuális élményként. Az eredeti, hamisítatlan történetért el kell olvasni a könyvet, és ez így van jól.
A fókusz leszűkülése ellenére mindent betűhűen a vászonra vittek a készítők: a történet elmondásában csupán lerövidítések és kihagyások voltak, a legfontosabb jelenetek azonban bent maradtak. Sőt, a kis Saroo hányattatásának egyik története – mikor hamis őrangyala megpróbálja tőrbe csalni és eladni őt – sokkal erősebb lett a filmben, mint a könyvben. Ami az elbeszélést illeti, a könyv legelején lévő in medias res kimarad, nagyon helyesen, ugyanis az lelőné a történet végét, ezt leszámítva azonban a könyv szisztémáját követve kronologikus sorrendben halad, amit csak a pillanatképekben feltűnő emlékek szakítanak meg. Ahogy elvárható, a film csupán a tetőpontig, Saroo otthonra találásáig tart, a „jövő” további eseményeit nem mutatja be, a katarzis azonban így is hibátlan.
A filmben véghez vitt változtatások ugyan már első olvasásra feltűnnek, némelyiken meg is ütköztem, de utólag – ha egyet nem is értettem velük – mindnek megértettem az okát. A legnagyobb különbség a könyv és a film között, Kallu. A filmben a testvérek, Guddu, Saroo és Shekilah idilli hármast alkotnak, a valóságban azonban egy negyedik testvér, Kallu is szerepelt a történetben. Az ok Saroo kisebb bátyjának elhagyására minden bizonnyal a drámai hatásban keresendő: a film felállása szerint az anya Guddu és Saroo elvesztésével egyedül tartja el egyetlen megmaradt gyermekét, a kislányát, ami háromszoros csapás szegény asszonynak. Ez így kétség kívül sokkal szívszorítóbb, mint tudni, hogy az anya mellett így is maradt egy szerető fiú, aki kenyérkeresőként és oltalmazó bátyként próbálta betölteni a testvérei után maradt űrt. Logikai síkon értem a változtatást, valahol azonban mégis ellenzem, hogy Kallu nem került bele a filmbe, elvégre ugyan úgy része Saroo Brierley történetének, mint bárki más.
Persze kisebb változtatásokból is bőven akad. Saroo „kalandozásait” Kalkuttában alaposan megnyesték, de az apró történetek darabkái közül sok belekerült a filmbe. Látjuk az éhezést, ahogy egy isten oltáráról lop ennivalót, a gyerekek elhurcolását a vasúti pályaudvaron, Kalkutta bűzös, ijesztő és sokszor halálos utcáinak sötétségét. Három megmentőjének története azonban teljesen más a filmben, mint a könyvben – az egyik teljesen ki is maradt. A maradék kettőt alapjaiban meghagyták, a történések és a tanulságok megegyeznek a valósággal, a szereplőket – a fiatal értelmiségi fiút és a végül fekete angyallá váló Noort – viszont teljesen megváltoztatták. Hasonló „fazonigazításon” esett át Mantosh is, akit a film egyértelműen az eltévelyedett, szörnyű és titkos múlttal bíró fiúként ábrázolt, így ő lett a klasszikus „jó testvér, rossz testvér” sötétebb fele. A könyv jóval részletesebben meséli el Mantosh múltját – vagyis mondjuk inkább úgy, hogy egyáltalán mond róla valamit – és bár elismeri, hogy nem volt egyszerű vele, nem hagyja meg fekete báránynak.
A könyv elolvasása mindenesetre egy dolgot véglegesen tisztázott előttem: a megérzéseim jók. A film kritikájában említettem, hogy Saroo és Lucy (a könyvben Lisa) kapcsolata feleslegesen hosszú és értelmetlen. Saroo Brierley a könyvben nem sok szót ejtett korábbi románcairól, Lucy azonban a legnagyobb, legfelkavaróbb és nem utolsó sorban az a szerelem volt, ami kiállta az évekig tartó kutatása próbáját. Helye a történetben vitathatatlanul fontos, de koránt sem olyan mértékben, ahogy a film igyekezett ezt a „se veled, se nélküled” kapcsolatot a néző arcába tolni. A film elkövette azt az egy hibát, hogy dráma mellett egy romantikus címkét is rá akart erőltetni egy alapjáraton életrajzi ihletésű történetre. A románc tekintetében tehát a könyv kiütéssel győzött.
Összesítve a két élményt, azt kell, mondjam, hogy nincs számottevő különbség a kettő között. Nem meglepő, hogy a könyv részletgazdagabb, elvégre az az eredeti mű, aminek nem volt megszabva a terjedelme, és kizárólag az író elvárásainak kellett megfelelnie. A változtatások ellenére – sőt, néha éppen azok miatt – viszont, a film ugyan azt a megható és megismételhetetlen történetet mondta el, amit a könyvből is megismerhetünk. Ugyan a történet szempontjából mindegy, melyikkel kezdünk, a javaslatom azonban a nagyobb hatás kedvéért az, hogy először a filmet nézzük meg, mert az után megismerni a megannyi részletet sokkal izgalmasabbá tette az olvasást. Sűrítések, változtatások és Kallu ide vagy oda, az Oroszlán filmnek és könyvnek is első osztályú.
Köszönet a könyvért az Athenaeum Kiadónak!
