Anon Anon 
Budapest egy olyan város, ahol egy darabig nem történik „semmi”, majd egy hét leforgása alatt három olyan esemény is zajlik kemény zenei téren, melyről írni muszáj.
Mit tehet a darabokra szétesett tudósító? A Corn & Soda végül is nem heavy metal újság. A lehetetlenre vállalkozunk hát, amikor hét nap nyolc zenekarát megpróbáljuk egyetlen cikkbe gyömöszölni. Aki mégis el szeretne veszni a részletekben, annak ajánljuk a rockstation.blog.hu -t , mely webzine-nak köszönhetjük egyébként, hogy ott csápolhattunk a jeles eseményeken.
Szeptember 27.-én, zombinapon (vagyis szombaton) kalóz-bulira voltunk hivatalosak. Persze, ezek a zsiványok a tenger vize helyett hasonló halmazállapotú, de hatásaiban egész más anyagokkal vívták csatáikat. Erre utal nevük: Alestorm (sörvihar). Bár nemzetiségük skót, mégis valami olyasfajta kocsmazenében utaznak, melyet mi az írekhez kötünk (végül is egymás közelében laknak, nem?!). Ezt fűszerezik rengeteg kütyüvel s némi torzított gitárral. Ez a buli-zene receptje. Volt is buli: röpködtek a műanyag söröskorsók mindenüvé, két lány valahogy felkerült a színpadra, de nem hogy leterelték volna, hanem sörrel kínálták őket a derék muzsikusok. Nem baj, hisz látványosság úgy sem volt sok, el tudtunk volna viselni néhány hangulatfokozó díszlet-elemet. Ráadásul a Barba Negra szórakozóhelyet éppen akkor festették át, így a kalózok mindennapjait ábrázoló freskók is lekerültek a falról.
Nehezen értettük, hogy a sörvihar elé hogy került agyvihar, azaz Brainstorm, de a sokkal mélyebb barázdákat szántó német prog metálosok megállták helyüket, s megfőztek minket a kalózok számára. Andy B. Franck személyében megismerhettük a szakma talán legszimpatikusabb frontemberét. A Shiva’s Tears dal alatt le is ugrott közénk kezet szorítani a szerencsésekkel, a még szerencsésebbekkel közös fotót készíteni. Kérdés marad viszont, hogy miért spóroltak olyannyira utolsó két lemezük anyagával (tán maguk sem értenek egyet haladási irányukkal)?
Ha már fordított kronológiai sorrendben haladunk a Barba negrás buli tekintetében, meg kell említeni a melodikus death metalban otthonra lelő Crimson Shadows zenekart, és a mindenfajta zenei stílust gátlástalanul összeöntő Troldhaugent. Utóbbiak módfelett szórakoztató produkcióval álltak elő, kár, hogy a stílus és az őrült image nem párosul ütős dallamokkal. (Részletes beszámoló a koncertről itt.)
Mennyi? Harminc! Mi harminc? Hát a Rage! Szülinapra érkeztünk október 1.-én az A38-as hajóra. Az első köszöntő egy Lion Twin nevű fémbrigád volt. A nagyok által réges-rég kitaposott úton ballagó zenekar egyetlen érdekességet tartogatott számunkra, hogy a nem éppen „csajos” zenéhez az éneket egy hölgy interpretálta számunkra. Annál különösebb volt a Nazareth előzenekaraként már nálunk járt Tri State Corner, akik a buzuki nevű, görög húros hangszer segítségével vezetik elő rockdalaikat.
De az ünnepelt akkor is mindent vitt! Andreé Hilgers állandósult mosolya a monumentális dobszerelés mögött, Victor Smolski fehérorosz gitáros szólói és pózolásai, Peavy Wagner basszusgitáros-énekes természetessége és fantasztikus énekhangja hozzáadva a német, de csöppet sem német zenét játszó Rage zenekar kísérletezős, kemény, de mégis ultra-dallamos muzsikájához csodát eredményezett! És akkor még nem említettük a fél órás akusztikus blokkot a legvégén! Persze, sok minden nem lett még emlegetve, s ez a sok minden megtalálható itt.
Szokták idézni a klasszikus magyar filmből, hogy kicsi, savanyú, de legalább a mienk. Nos, az Ossian zenekar esetében csupán a legutolsó megállapítás állja meg helyét. Ahogy látványos show-jukat elnézegettük, s markáns heavy metaljukat hallgattuk hozzá, csak annyi különbséget észleltünk köztük és a külföldi (úgynevezett) nagyok közt, hogy Paksi Endre énekes dalszövegei magyar nyelven íródtak.
Október 4 szombat estéje „természetesen” a Finálé című kis zeneművel indult, melyet simán túlharsogott a szokásosan lelkes közönség. Rövid dobszóló után indult az első „igazi” Ossian-nóta, a Rock katonái, hogy kövessék azt a legklasszikusabb régi és újabb kori dalok. Ítéletnap, Magányos Angyal, Éjféli Lány, Szenvedély, illetve Desdemona, Élő sakkfigurák, Nincs menekvés, Tűzkeresztség, Amikor még és sokan mások. Persze, mindenkinek maradt ki kedvence. Meglepetésként talán a legutóbbi lemez nótái szolgáltak: Ezredszer, Miénk a pálya, Fogadd el magad, Ha ott leszel velem. Utóbbi már most Ossian-klasszikus!
Élveztük volna még tovább is a dalok sorjázását, így is meg volt az egy óra negyven perc, talán Wéber Attus gitáros múltheti motoros-sérülése miatt nem csúsztunk bele a második órába. Sajnos az örök Ossian-felelős, Paksi Endre sem fiatalodik; bár hangja és a kreativitása a régi, egyre jobban kell vigyáznia magára. Igaz, megjegyezte: szeretné, ha egy ilyen hangulatos buliról szállítanák be majd az intenzív osztályra, ha eljön annak az ideje.
Az Ossian rengeteg támadást kap underground-körökből, mialatt a média szemében meg túlságosan undergroundnak számít. Nos, ezen a csodálatos estén a közönség szavazott: a pénztárnál kígyózó sor miatt később lehetett csak elkezdeni a bulit. És ez így megy már csaknem harminc éve. Nem lehet, hogy az irigység munkálkodik az Ossiant cikizőkben?!
Ezzel a költői kérdéssel záródik egy hetes, három színpados „fesztiválunk”!
