Hogy jó irányban tart-e a magyar filmművészet, azt nem a Parkoló alapján kéne eldöntenünk, de az mindenképpen jó jel, hogy a 2000-es évek romantikus komédia-dominanciája már egyértelműen a múlté, és hogy a tavalyi Fehér Isten után ismét kaptunk egy színvonalas és igényes drámát, magyar rendezővel és magyar szereplőkkel.
A Parkoló története tulajdonképpen pofonegyszerű: adott egy magának való férfi, Légiós, aki egy pocsék állapotban lévő parkolót üzemeltet Budapest belvárosában, ráadásul ő maga ott is él a telek közepén, egy rozoga lakókocsiban. Légiós élete háborítatlan – szereti, ahogy a reggeli nap fénye megcsillan az egyik ablakon a magasban, szereti, ahogy a visszaverődő fény a bögréjére vetül, szeret gitározni, esténként pedig szereti vén kollégájával, Edgárral messzi tájak képeit a falra vetíteni. Ebbe az idillbe gurul be 68-as Ford Mustangjával egy korosodó, provokatív, gazdag üzletember, Imre, akinek feltett szándéka az egyetlen olyan helyre parkolni, ahová Légiós nem engedi őt. A két férfi között emiatt nézeteltérés támad, ami a nézők számára kezdetben csak egy közönséges kis konfliktusnak tűnik, hamarosan azonban megmutatkozik, hogy milyen az, amikor a férfiak makacsul ragaszkodnak az elveikhez. A külső szemlélő számára jelentéktelennek tűnő összezördülés egyre komolyabbá válik, a szemben álló felek (elsősorban Imre) pedig egyre radikálisabb lépésekre szánják el magukat, hogy megkapják, amit akarnak.
Hol is kezdjem.. ez a film egyszerű. Egy egyszerű történetet akar bemutatni, lineáris történetvezetéssel, minden pillanatban érezhetjük, hogy nem akar mást, mint eljutni A pontból B pontba. És mégis… rendszeresen megtorpanunk ezen az úton, kikacsintunk jobbra-balra, gondolkodunk az elénk tárt képeken, ugyanis a Parkoló több helyen is valósággal mellbe csap a végtelenül ízléses szimbolizmusával. Lássuk be, a kávéfőző pattogó fedelét morze-jelekként értelmezni, vagy szélpuskával védelmezni két galambfiókát a macskától- ezek olyan momentumok, amik csak nehezen illenek bele ebbe az egyszerű konfliktussal terhelt drámába. És mégis ott vannak és egészen szürreális keretet adnak ennek az egyébként húsba maróan realista műnek.
A castingért is jár a jó pont – a főszereplő páros (Lengyel Ferenc – Légiós és Szervét Tibor – Imre) remek alakítást nyújt, egyikük sem múlja alul vagy felül a másikat, tökéletesen kiegészítik egymást. Az azóta elhunyt Somody Kálmán karaktere is furcsán közel kerül hozzánk, annak dacára, hogy nem sok játékidő jut neki. Egyedül Pokorny Lia volt az, akivel elégedetlen voltam, bár neki sem az alakításával volt gond, sokkal inkább a karakterével, aki mintha csak azért lett volna a filmben, hogy szerepeljen egy nő is a sok férfi között.
Ez a film számomra remekül működött: nem volt túl kommersz, sem túl elvont, a rendező Miklauzic Bence remek érzékkel talált rá az arany középútra. A Parkolót jó filmnek tartottam, amikor befejeztem, azonban pár nap elteltével, miután leülepedett, még pozitívabbá vált az összkép. Aki már elvesztette hitét a magyar filmekben, annak valószínűleg ez nem lesz elég, mivel a Parkoló eléggé „magyaros“ (ugye tudjuk, miről van szó), de akiben ott pislákol a remény, hogy egyszer még filmes nagyhatalom leszünk, az most bátran próbálkozhat.
A Parkoló nem kimagasló remekmű, de egy kimagaslóan jó magyar film.
Értékelés: 77/100
IMDb: 7,0
Mafab: N/A