Patrick Rothfuss: A szél neve – kritika

A királygyilkos krónika első része , A szél neve kiváló kikapcsolódás minden high-fantasy kedvelőnek, és persze azoknak is, akik a Trónok harca évadzárója után úgy érzik, szeretnének még egy kicsit egy hasonló birodalomban kóborolni.

Patrick Rothfuss első regénye 2007-ben jelent meg Nagy-Britanniában, majd 2009-ben fordították le magyarra, és jelenhetett meg itthon is. A könyv több értelemben is nehéz olvasmány. A csodálatos fordításnak hála nagyon szép, régies kifejezéseket használ egy pihekönnyű történet elmeséléséhez, amitől patinássá válik a regény, ugyanakkor, éppen ezért, néha nehézségekbe ütközhetünk olvasás közben. Nálam többször is előfordult, hogy utána kellett néznem egy-egy szónak, mert nem ismertem a jelentését. A másik indok, amiért azt mondom, hogy nehéz olvasmány, az az, hogy több, mint 800 oldalas a könyv – és bizony kemény borítású –,  ami igencsak megnehezíti az este, ágyban és párnák között való olvasását. Ez azonban ne vegye el senki kedvét, mert minden percért megéri.

Rothfuss azzal a szép írói fogással él, hogy a mesét valaki mással mondatja el. Mesét? Mesét! (Igen, a szóismétlés direkt volt.) Egy olyan fantasy történetet kapunk, ami alapjaiban a tökéletes tündérmese, annak minden, de minden sablonjával, tipikus szereplőjével és bájával. A főszereplőnk egy zsémbes kocsmáros, aki a Krónikásnak meséli el élete történetét egy fogadóban. Fiatal élete egy színtársulatnál kezdődik, ahol boldog, de egy tragédia miatt hamarosan egyedül kell szembenéznie a sors kegyetlenségével, ezzel megismerve a világot és önmagát. Mint mondtam, sablontörténet. Ami mégis kiemelkedővé teszi, az az, hogy ezzel az író teljes mértékben tisztában van, és úgy próbál újat, izgalmasat adni, hogy csak csekély mértékben tér el a középkori angol mesék történéseitől.

A történet leginkább azért fogott meg, mert a műfaj alapjáig, gyökeréig nyúl vissza. Mire is gondolok? Abban a másodpercben, ha valaki kiejti a fantasy szót a száján, a laikusok egyszerre elkezdenek bólogatni, hogy igen, erről már mindent lehet tudni, és a műfajt Tolkien teremtette a Gyűrűk Urával. Ebben vannak is féligazságok. Tolkienről azonban lehet tudni, hogy az ötleteit a Beowulfból és más angolszász legendákból merítette. Rothfuss pont ezekhez a legendákhoz és ezek előzményeihez nyúl vissza, az angol gyerekmesékhez, középkori történetekhez, amiket a kandalló mellett a fogadókban, otthonokban vagy tábortűz mellett, a szabad ég alatt regéltek. Éppen ezért különösen szép, hogy egy mesélő, egy kobzos, egy színész mondja el élettörténetét és legendáját, ami túlnőtt saját magán, ami fárasztja, és levetné magáról. Mint mi, amikor a mesék, legendák mögé nézünk, és egy valósabb, reálisabb, ugyanakkor szürkébb világot is kapunk általa.

A könyv világának és környezetének mesebeli tökéletessége kifejezetten tetszett, azonban a szereplőknél ez néha átcsaphat irritálóba. A főszereplő személyisége és ereje ugyanis szintén a mesebeli királyfik és szegénylegények nyomán épül fel –  hol tökéletes, hol a mélybe repülő személyiséggel és történésekkel, ami meséknél tejesen jól van, hiszen maximum húsz oldalon keresztül olvashatjuk, azonban 800, azaz nyolcszáz oldalon keresztül ezt olvasni bizony néha fárasztó, és csak néhány jól irányzott írói húzás miatt nem lesz csömöre az olvasónak a szinte mindenhez értő hőstől. A mellékszereplők, főleg az Egyetem diákjai és tanárai viszont kellően érdekesek, hihetőek, karakteresek, és betöltik a szerepüket a könyvben – nincsenek fölösleges szálak, minden történet fut valamerre.

A szél nevéről elmondható, hogy egy érdekes könyvélmény. Hat a gyermeki énünkre, arra, akikre emlékszünk belőle, ugyanakkor már benne van az a keserédes visszaemlékezés, hogy már sosem leszünk azok, akik voltunk, de többek, mások lettünk. Ez a felismerés fut végig a könyvön, mint egy dallam. A könyvet végig egyfajta regös dalának, mesének élhetjük át, szinte hallhatjuk az idősebb Kvothe hangját, ahogy énekeli a hol harmonikus, hol diszharmonikus hangokat, amik egy epikus dallammá, szimfóniává fonódnak össze, ami épít a múlt nagy meséire, de a modern hangzásvilág is bemerészkedik, és egy új harmóniában fuzionálhatnak együtt, kitöltve a csendet.