Chino 
Mindenképp rizikós olyan filmet forgatni, melynek központi elemét, jelen esetben a baseball-t, a tengerentúlt kivéve istenigazán szinte senki sem ismeri. Igaz ez mind magára a sportra, mind annak marketingjére. Az embereknek fogalmuk sincs, mi az a sétálás, egyes védő, lopás egyszóval mindannak ami a Pénzcsináló (Moneyball, 2014) centrális eleme. Oliver Stone hasonló cipőben járt a Minden héten háború (Any Given Sunday, 1999) forgatásakor, ellenben a látvány olyan elsöprő volt, hogy nem kellettek mélyenszántó kompetenciák, hogy jól szórakozzunk.
Ugyanakkor a Pénzcsináló nem is egy mainstream sportfilm inkább egy szűkebb célközönségnek szánt dráma, amelyben Aaron Sorkin forgatókönyvíró a Social Network (The Social Network, 2010) után egy újabb innovatív hős vesszőfutását és drámáját meséli el. Bepillanthatunk a sport mögött megbúvó világba, annak minden érdekességével és könyörtelenségével együtt. Bennett Miller (Capote, 2005) elénk tárja, hogy miként működik a tehetségkutatás, az edzői munka, ugyanakkor azt is, hogy a tulajdonosok, menedzserek számára a játékosok nem jelentenek többet a számoknál. A Pénzcsináló igazi ereje abban rejlik, hogy nem tudjuk, hogyan működik valójában a játékos menedzselés, a bennfentesség így minden egyes mozzanat igazi érdekességet tartogat. Billy Beane (Brad Pitt) az egykori tehetséges „cup of coffee” játékos egy kis oaklandi egyesület csapatfőnöke. A klub költségvetése csupán hányada annak, ami a nagyobb klubok rendelkezésére áll, viszont egy sikertelen szezon után talpra kell állítani a csapatot, továbbá legjobb játékosaik is elbúcsúztak, így a pótlásuk is megoldásra vár. Miközben ezen ügyködik a véletlen összehozza egy fiatal közgazdásszal (Jonah Hill), akivel új alapokra helyezik az igazolásokat, totálisan szembemennek a tradicionális csapatépítéssel. Már nem tehetség vagy tudás alapján adják-veszik a sportolókat, hanem számokra és statisztikára építve, ezzel megalapozva a mai major-ligák működését. Ennek a valós forradalomnak a részletes folyamatát mutatja be a Pénzcsináló annak kezdeti bukdácsolásával, majd végső győzelmével együtt A páros, miközben piaci kofaként ténykedik számos ellenséget szerez. A csapat edzője Art Howe (Philip Seymour Hoffmann) nézi legrosszabb szemmel húzásaikat, s a Beane által szerződtetett játékosokat többnyire a padon jegeli. A kezdetektől köztük lévő, ellenséges elvi viszony felett csúnyán átléptek Millerék, pedig kibontva izgalmas és tartalmas eleme lehetett volna a filmnek. Ezzel azt is meggátolták, hogy Hoffmann (A tehetséges mr. Ripley, 1999) alakíthasson valamit a kétszavas párbeszédeken és grimaszokon kívül.
A mozi többször közelít az unalom felé, azonban Brad Pitt (Hetedik, 1997) figurája és színészi játéka, mindig visszarántja a szakadék széléről. (A szinkronhangjval viszont Sarádi Zsolt „személyében” nagyon mellélőttek, szinte bántja a fülünket Selmeczi Roland után.) Talán az egész film legnagyobb pozitívuma a főhős karaktere, ütős párbeszédei, stílusa. Pitt az egész pályafutásának, ha nem is a legjobb, de mindenképpen a legérettebb, Oscar – érdemes alakítását nyújtja. A két mellékszálon futó cselekmény is őt helyezi középpontba, de ezek sem vesznek el több időt és figyelmet, mint amennyit muszáj. A rövid vágások között bepillanthatunk a fiatal Billy Beane életébe, aki a biztos ösztöndíjat dobta el a profi ligában való szereplésért s ahogy a film halad előre, a szemünk előtt kerül az ígéretes játékos a fiatal tehetségek süllyesztőjébe. Ez valamiképp magyarázza motivációját, sokszor mit miért tesz. A volt feleségével, illetve lányával való kapcsolatának kibontása ugyanakkor nagy kontrasztot mutat a film valós cselekményével. Igazából egy kötelező mellékzönge, hogy valamiképp lehessen azonosulni a főhőssel, de semmi különös vagy mélyreható tartalom nincs benne. Talán a kislány muzikalitása ami érdekes, Lenka The Show című dalának filmbeli adaptációja üde színfoltja a mozinak.
A Beane-Brand módszer elméleti szülőatyját játszó Jonah Hill-nek sikerült kivágnia magát a butyuta vígjátékok skatulyájából és komolyan odatette magát. Ügyesen hozta a visszahúzódó, kissé kockafejű, ugyanakkor bizonyos dolgokban karakán fiatal közgazdászt, aki tűzön-vízen át kitart mentora mellett. A rendező-író páros ugyanakkor kiváló érzékkel építette fel a két főszereplő közti kapcsolatot, mely folyamatosan fejlődik és partneriből a végére már barátiba csap át.
Millerék akár műfajában korszakalkotó filmet is forgathattak volna, a témát egy olyan perspektívából közelíthették meg, mely teljesen eltér hasonszőrű társaitól. Nem nyüzsög a kliséktől, magából a baseballból alig látunk valamit, szinte csak bevágások erejéig van jelen a játék, az is mintha csak azért lenne, hogy ne felejtsük el, mi körül is mozog az egész film. A Sorkin-Miller páros nem mert túl nagy rizikót vállalni, megmaradt a száraz valóság talaján, s a befejezés is szinte ordított nyitva hagyásért, de ez a ziccer is kimaradt. Ennek ellenére semmiképp nem beszélhetünk rossz vagy átlagos filmről a Pénzcsináló esetében, de a történetnek ez a két és fél órás játékidő túl sok volt, hogy végig kellően fent tudja tartani a figyelmet.
Értékelés: 78/100
IMDb: 7,6
Mafab: 78%
