Persepolis: egy betiltott képregény az iszlamizmusról, a nők jogairól és a boldogság kereséséről egy iráni lány szemszögéből

Egy megrendítő és egyben végtelenül humoros történet, amely gyermeki könnyedséggel tárja fel a legsúlyosabb témákat is: idegengyűlölet, istenhit, háború, halál. Már kapható a könyvesboltokban a díjnyertes Persepolis képregénysorozat első magyar nyelvű, gyűjteményes kiadása. A műből rajzfilm is készült, ami Cannes-ban elnyerte a zsűri Nagydíját, és Európa-szerte sokak számára az első találkozást jelentette az iráni iszlám forradalom történetével. A képregényt nem csupán a szerző szülőhazájában, Iránban tiltották be, de az amerikai Chicago önkormányzata is megpróbálta eltávolíttatni az iskolai tantermekből.

A kritikusok által minden idők legjobb önéletrajzi ihletettségű képregényeként aposztrofált Persepolis akár kötelező olvasmány is lehetne számos nyugat-európai országban. Bár szerzője iráni, a mű jellegzetesen európai: az öreg kontinens vizuális kultúrájában fogant, Franciaországban, francia nyelven látott napvilágot és Európában érte el legnagyobb sikereit is: számtalan nyelvre lefordították, elnyerte a Pán Péter-díjat, az Angoulême-i Nemzetközi Képregény Fesztivál legjobb szkriptért járó díját, míg Frankfurtban 2004-ben az év legjobb képregényeként díjazták. Írója, és egyben a történet főszereplője, Marjane Satrapi bár Iránban született, középiskolai tanulmányait Ausztriában végezte, egyetemre Teheránban járt, majd később Franciaországban telepedett meg. Liberális és baloldali neveltetése miatt nem találta helyét szülőhazájában, az egyre radikálisabb vallási szabályok közé szorult iráni társadalomban, örökségét azonban soha nem feledte, s hosszú éveken át Európában is kívülállónak érezte magát. A Persepolis így több, mint az iráni politikai iszlamizmus kritikája; az Európában élő bevándorlók frusztráltságát is megszólaltatja.

A történet 1979-ben kezdődik, az iráni forradalom évében. Az eleinte demokratikus mozgalom sikerrel járt, és elűzte a tekintélyelvű és korrupt, de nyugat-barát királyt, Mohammad Reza sahot. A politikai foglyokat kiengedték a börtönből, köztük a tízéves Mardzsi nagybátyját is, a kommunista Anust. A perzsa főváros, Teherán, és benne a Satrapi-család is a forradalom lázában ég, a kis Mardzsi kezd megismerkedni olyan fogalmakkal, mint a demokrácia, a marxizmus és a diktatúra. Nagybátyja képében eszményi hősre lel, a kommunizmus demagógiája magával ragadja az ekkor még istenfélő kislányt. Sokat töpreng azon, hogy miért hasonlít egymásra Isten és a szakállas, ősz hajú Marx Károly.

A politika sodrában ezalatt azonban a megmozdulások szélsőségesen iszlamista ága a muzulmán egyházi vezetőket juttatta hatalomra. 1980-81 között kiépült a legfőbb vallási és politikai vezető, az ajatollah vezette teokratikus diktatúra: az egyetemeket bezárták, a nők számára kötelezővé tették a fejkendő viseletét, a szekuláris és liberális sajtót felszámolták és ezreket végeztek ki politikai, vallási okokra hivatkozva, köztük Anust, Mardzsi nagybácsiját. A kislány ekkor végleg szakít Istennel.

Az önkényuralom viharfellegei egyre csak gyülekeztek Irán felett, baljós árnyékot vetve a civilizáció bölcsőjére, a tízéves Mardzsi azonban mindebből mit sem ért. Korábban egy perzsa-francia kéttannyelvű, koedukált, világi iskolába járt, ahol a sah portréja lógott a falon. A francia nyelvet és kultúrát azonban egyik napról a másikra a nyugati imperializmus eszközeként üldözni kezdték, a király fényképét kitépték tankönyveikből. A kétnemű iskolákat betiltották, a lányokat és fiúkat elszakítottak egymástól, a kislányok fejére kendőt húztak. Mindennapossá vált a fedetlen fővel az utcára merészkedő nők zaklatása: miután Mardzsi anyját kis híján megerőszakolták azért, mert nem viselt fejkendőt, a család női tagjai kénytelenek voltak alkalmazkodni a szigorú szabályokhoz.

Hamarosan azonban kitört a háború Irak és Irán között, a teheráni mindennapok részévé váltak a pusztító bombázások, a pincékben átvészelt éjszakák. Mindkét oldalon százezrek vesztették életüket, s az iráni iskolákban napi imákba foglalták a nemzeti hősökként tisztelt, elesett mártírok neveit. Mardzsi ekkor ismerkedett meg a hazaszeretet érzésével: az iskolában megtanulta az évezredes arab-perzsa szembenállás történetét, s amikor Irán Bagdadot bombázta, örömében táncra perdült. A háború azonban megismertette a kislánnyal az elmúlást is, s barátnőjétől tanulta meg élete egyik legfontosabb leckéjét: „jobb lett volna, ha [Apu] életben marad a börtönben, mint így, hogy hős, de halott.”

A serdülőkorba lépő Mardzsi nem hazudtolta meg szekuláris neveltetését: lépten-nyomon lázadt a rendszer ellen, farmerkabátot hordott és amerikai zenekarokat hallgatott, az iskolában helyretette a populista szlogeneket puffogó hittan-tanárt. Egyre forrósodott a lába alatt a talaj, így szülei Bécsbe küldték, hogy ott folytassa tanulmányait. Bár feminista és liberális nézetei a vallási hagyományokkal szemben hazájában a demokratikus szabadságjogokat képviselték, az európai szabadelvűség láttán rá kellett ébrednie, hogy ő mégiscsak egy tradicionális kultúrából származik, felfedezte nemzeti kultúrája értékeit, s rádöbbent: ő valójában szívvel-lélekkel perzsa maradt. Anarchista, punk barátai megismertették vele a szabad szexualitást és az alkoholmámort, melyek azonban felzaklatták és összezavarták a fiatal lányt. A szerelmet kereste, azonban sorra kudarcok érték, s végül úgy döntött: hazaköltözik.

Az egyetemet Teheránban végezte el, s végre rátalált a szerelemre, amelyet azonban ekkor, a nyolcvanas évek Iránjában csakis házasság útján élhetett meg. Huszonegy évesen kötötte össze életét egy férfival, ám a korai házasság végül válásba torkollott. Grafikai munkásságát a szigorú állami cenzúra ellehetetlenítette, s végül újra Európába, ezúttal Franciaországba költözött.

A Persepolis több, mint önéletrajz, igazi tanmese. Olykor mulatságos, máskor szívszorító történet egy önmagát kereső, ám végül identitásválságba zuhanó kislányról, egy tehetséges fiatal művészről, aki mindennél jobban a boldogságra, a szerelem beteljesülésére vágyakozik.

A képregény egyszerre több korosztályt is megszólít, a legidősebb olvasók ugyanolyan élvezettel lapozhatják, mint az épp serdülő korba lépő fiatalok. Mindazonáltal figyelmeztetnem kell azokat a szülőket, akik gyermekeiknek készülnek megvenni a könyvet: a szerző nem elégedett meg a szélsőséges vallási konzervativizmus kritikájával, szenvedélyesen baloldali gondolatai olykor az istenhit alapvetéseit is kérdőre vonják. Ezen felül a könyv szívbemarkoló szemléletességgel mutatja be az iráni hatóságok által elkövetett kínzások és kivégzések könyörtelen módszereit. Mindezeket azonban bőségesen ellensúlyozza a történet főhőseinek igazságtudata, az emberi méltóság erkölcsi vezérfonalként való szigorú meghatározása, a szerző megbocsátásba, szeretetbe és humanizmusba vetett hite.

A képregényt az autoriter Iránban betiltották. A síita perzsa állammal szövetséges libanoni kormányzat és Tunézia szintén megtiltotta a képregény forgalmazását. Az iráni elnök kommunikációs tanácsadója, Mehdi Halhor szerint ugyanis „hiteltelen képet fest a nagyszerű iszlám forradalom által elért eredményekről.” A képregényből készült, azonos című rajzfilm, amely a 2007-es Cannes-i Filmfesztiválon elnyerte a zsűri Nagydíját, Iránban szintén tiltólistára került, s egy rövid ideig Libanon is bojkottálta. Sőt, a Chicago-i tankerület szuperintendense 2013-ban kitiltotta a tantermekből a képregényt, a képkockáin megjelenő „vizuális nyelvezet és képi ábrázolások”, különösképpen a testi erőszak megjelenítésére, valamint az iskolai környezetbe nem illő, „vitatás politikai kérdések” felvetésére hivatkozva. Az eset óriási sajtóvisszhangot keltett az Egyesült Államokban: a döntés kritikusai szerint a képregényben látható erőszak eltörpül a gyermekek által a valóságban és a televízió-képernyőkön látottak mellett.

A képregényt mindezek miatt és mindezek ellenére is csak ajánlani tudom úgy a fiatal, mint az idősebb olvasók számára is.

Marjane Satrapi, Persepolis (Budapest: Libri Könyvkiadó, 2019)