Duba Dániel 
Történelemhamisítás, propaganda, a tények elferdítése, álhírek terjesztése, nem létező ellenségképek repetitív sulykolása. Nem, ez nem a reggeli újság, hanem Philip K. Dick sci-fi regénye közel hatvan évvel ezelőttről. Hegyezzétek füleiteket, élezzétek szemeiteket, mert itt A végső igazság!
Az a harci helyzet, hogy az utóbbi egy évben leszoktam a klasszikus értelemben vett olvasásról, mikor az ember együltőre 100-150 oldallal is arrébb teszi a könyvjelzőjét. Amolyan olvasási hullámvölgybe kerültem, elszivárgott belőlem a lapozgatási kedv, és nem maradt más utána, csak az online cikkek és evés közben végigfutott tweetek és posztok seszínű, bugyborékoló masszája, melyet folyamatosan takarít a rövidtávú memóriánk, kiszórva a pár napnál régebbi információt. Akár hiszi a kedves olvasó, akár nem, az emlékezetében ennek a cikknek is pontosan ez lesz a sorsa hamarosan, ez csak napok kérdése. Az óra pár sorral feljebb már megkezdte ketyegését, a visszaszámlálás feltartóztathatatlanul elindult. Na, de a tény, hogy felhagytam az aktív olvasással, már csak azért is sajnálatos, mert ez épp egy Philip K. Dick regény kellős közepén ütött be, még valamikor a tavalyi év elején, márpedig azokat versenysúlyomban másfél nap alatt végigpörgettem. Végül aztán nem is olyan rég, egy reptéri tranzitban való várakozást kihasználva álltam neki ismét A végső igazságnak. Aznap estéről két dologra emlékszem igazán. Egy: az átszállást és várakozást követően a gépen felszolgált ihatatlanul híg kávé leforrázta a nyelvem. Kettő: késő este, mire landoltunk a budapesti reptéren, és a gép ajtaján kilépve tüdőmet megtöltöttem a kellemesen hűvös, kerozinos hazai levegővel, a kezeim közt leperegtek a könyv lapjai, én pedig kint voltam a hullámvölgyből. Majd’ egy év kihagyás után újra egy tisztes, olvasó ember voltam.
Dick egy jól ismert, már általa sem először használt toposzhoz nyúl A végső igazság alaphelyzetének felskiccelésekor: a nagyhatalmak közt kitört az atomháború. A kormányok óriási földalatti tartályokba menekítették a lakosságot, mikor pedig a végítélet órája elütötte az éjfélt, a levegőbe emelkedtek a rakéták. Mire aztán elült a por, az ellenséges pólusok békét kötöttek egymással, a fent maradt katonai és politikai elit pedig kezdte magát kényelmesen érezni, hogy nincs akkora tumultus odafent, így arra jutottak, az lesz a legjobb, ha azt a kis apróságot, hogy béke van, nem közlik a lakossággal, hiszen akkor mindenki feljönne a föld alól, és az ugye senkinek se lenne jó. A nem létező háború fogaskerekei így a lent élők fejében évtizedekig kattogtak még, közben a fenti kis számú elit felosztotta egymást közt a világot, hogy éljék az életüket az ötvenezer hektáros birtokaikon.
És hogy a tartályokban ne fogjanak gyanút, a már régen is bevált módszerekhez nyúltak: propaganda, fake news, totális média kontroll, you know, just the same old shit. Mindezen dezinformációk rádiókon és kivetítőkön keresztül érkeztek a lent élőkhöz, a mindenekfelett álló vezető, a Védelmező beszédein keresztül. Csak hogy ő valójában egy elektromos alkatrészekből összerakott ember arcú báb, kinek szövegeit az Ügynökség írja. Egy nagy hatalmú szervezet, aminek a vezetője, Stanton Brose, mindent megtenne annak érdekében, hogy ők odafent a felszínen megőrizzék kivételezett helyzetüket mindörökké. Ha nem lenne láthatóan kiírva a cikk elején, ezen a ponton már akkor is rá kellett gyere, itt most bizony egy Philip K. Dick regényről van szó.
Persze ahogy az már egy Dick regényben lenni szokott, az emberek szépen lassan kezdik megérezni, tudat alatt összerakni a képet, hogy valami nincs rendben, és valamiféle felsőbb hatalom machinációinak áldozatai. Mikor pedig az egyik tartály polgármestere az elkeseredett lakossági nyomás hatására felmerészkedik a felszínre, és értetlenkedve szembesül a meglepő valósággal, a cselekmény visszafordíthatatlanul kezd robogni a végzete felé, ami talán egy újabb háborút jelent. Dicknek azonban ezt már semmi kedve sincs megvárni, és a regényt még azelőtt ránk csukja, hogy bekövetkezne az elkerülhetetlen – meglehetősen fanyar ízt adva így a lezárásnak.
PKD egy olyan világot ír le, ahol a társadalom két teljesen elkülönült végletre oszlott, az olló pedig annyira kinyílt, hogy a szupergazdag elit és a mindentől megfosztott, föld alatt nyomorgó sokaság közt nincs átmenet, csak a hideg vákuum. Egy valamiben viszont mindkét réteg osztozik, az életük semmilyen szempontból nem kielégítő, tulajdonképpen maga a pokol. Míg a lentieket a mesterségesen fenntartott háborús milliő, a megélhetési cikkek fojtogató hiánya, a havi kvóta teljesítésének állandó feszültsége, addig a fentieket a mindent átható üresség, a magány, a folyamatos hatalmi játszmák és a lelkiismeretük tompa súlya nehezíti el. Ezt az óriási társadalmi szegregációt pedig ugyan a háborús helyzet idézte elő, egy szemtelen füllentés dagasztotta idővel mérhetetlen, mesterséges hazugsággá, aminek fenntartása folyamatos és kontrollált munkát kíván.
Ezt a munkát irányítja a regény tulajdonképpeni egyetlen igazi negatív karaktere, Stanton Brose. Nem feltétlen gonoszságból, tettei mögött inkább beteges hatalommániája, valamint előrehaladott szenilitása sejlik fel. A rendszer fenntartása érdekében mindent és mindenkit kontrollálni akar, még az időt is. A szokásos dicki ötletparádé egyik felületesen behozott eszköze a tárgyak idővel való manipulálása, ahogy több ezer éves leletekké öregítenek új tárgyakat – természetesen a politikai játszmák kénye-kedve szerint. Itt jegyezném meg, habár bizonyos szemszögből nézve úgy is tűnhet, a regénynek szinte csak negatív karakterei vannak, a legtöbbjüket inkább a szerencsétlen körülmények elszenvedőiként látjuk, már-már együttérzünk velük. A műszervek és mechanikus kiegészítők által életben tartott Brose egy testileg és szellemileg is leépült figura, mégis a rendszer agya és motorja. Ha őt kivonnák az egyenletből, vélhetően borulna az egész kártyavár, vagy legalábbis pillanatnyi lehetőség villanna fel a változásra, ezért sokan a politikai ellenfelei, sőt kollégái közül is, pontosan ezt akarják. Frank Herbert híres Dűne-univerzuma ugyan témáját tekintve nagyon távolinak tűnik, Dick ezen regénye az állandó politikai csatározások miatt néha mégis eszünkbe juttatja Arrakis bolygó fűszerben gazdag homokdűnéit.
Az író már nem először nyúl az alternatív történelem témaköréhez. Amíg az egyik legismertebb regénye, az Ember a fellegvárban tulajdonképpen ennek a szubzsánernek a kikerülhetetlen alapköve, A végső igazságban ez inkább maga a színpad, egy posztapokaliptikus díszlet, aminek előterében a regény sűrű eseményei lezajlanak. Dick műveit senki se nevezheti vidámnak vagy humorosnak, de aki olvasott már tőle bármit is, az tudja, hogy a történeteiben váratlanul beállt, szürreális fordulatok miatt a mosolygásnak is helye van, a lelkeket oxidáló iróniája pedig szinte fáj, de csak épp annyira, mint egy lidokain injekció a fogorvosi székben. Elviseled az első szúnyogcsípést, hogy az azt követő zsibbadás átsegítsen a regény mögött kirajzolódó, a jelenkorunk történéseivel is egybevágó párhuzamok foghúzásain. Van a könyvben egy nagyon vizuálisan és ötletesen leírt orgyilkosság-jelenet, ami a maga rideg és precíz módján emlékeztet rá, hogy habár úgy tűnhet, Dick sokszor feláldozza regénye fordulatait a szórakoztatás oltárán, karaktereinek motivációja, és az azok mentén bekövetkezett események láncolata korántsem a ponyva műfajában gyökereznek, mint inkább afelé tartanak, méghozzá a mindenki által jól ismert, komor valóságunkból.
A regény sok történeti szálnak nem jut a végére, a cselekménye néha túlságosan elveszti a fókuszát, a szereplői pedig szinte két oldalanként cserélődnek, akár egy váltóversenyben, és ez még az író stílusához képest is kissé kusza összképet ad. Mindazonáltal A végső igazság kiválóan példázza, hogy Philip K. Dick könyvei többek annál, hogy pusztán ponyvairodalomként, eszképista igényeinket kiszolgálva forgassuk őket. A jó hír itt az, hogy ha arról van szó, ezeknek a követelményeknek is maradéktalanul megfelelnek, válasszuk az életmű bármelyik darabját is e nemes cél érdekében.
