Philip K. Dick: Emlékmás – kritika

Hosszú idő után ismét új novelláskötet jelent meg Hollywood kedvenc sci-fi írójától, amelyben tizenkét rázós acid tripbe sűrítve szórja el nekünk elméje morzsáit. Sorozatban a huszonnyolcadik Philip K. Dick kötetet kézbe venni az Agavétól (ha nem számítjuk az újrázásokat) – amely kiadó most már tizenhárom éve jelenteti meg csúszkáló valóságunk hírnökének terjengős életművét -, akárhogy is nézzük, nem kis dolog. Egyrészt remekül mutat az egyre bővülő gyűjteményben, másrészt a benne foglalt tizenkét novellákból hat eddig bejáratlan vidék, olvasatlan territórium, erre jobb felkészülni, bármi megtörténhet.

Csak ahogy eddig is, ha írott formában fogadjuk be Dick történeteit, bizony nem hibátlan fogsorú Tom Cruise-ok és jó kiállású Matt Damon-ok akcióznak bennük, hanem külsőre nem mindig megnyerő, kicsinyes szereplők, akik nem csak akaratgyengék, vagy tehetetlenek, de néha még ostobák is. A Sorsügynökség főszereplője például, mikor bizonyosságot szerez arról, hogy világát és a benne élőket egy külső, elképzelhetetlen hatalommal bíró szervezet, egy általunk felfoghatatlan és ijesztő eljárással egyengeti és olykor meg is változtatja, az első dolga, hogy értesíti a rendőrséget, akárha csak egy kiscica ragadt volna fenn egy fán, vagy ellopták volna a tárcáját. Könyveinek szereplői legtöbbször csak apró fogaskerekek, akik bíznak a nagy egészben, a rendszerben aminek részei, még akkor is, mikor azok kezdenek darabjaira hullani. Van, hogy szó szerint. A novellából 2011-ben film készült George Nolfi rendezésében, ugyanezzel a címmel (The Adjustment Bureau, 2011), de Dick zsenije és meghökkentő jelenetsorai mellőzve lettek. Kár érte, de nem érdemes bánkódni, mert bizony létezik a sztorinak egy nagyon is ütős „adaptációja”, csak annak Dark City (1998) a címe, a rendezője pedig egy bizonyos Alex Proyas.

Azzal együtt, hogy a történetek szereplői esendőek és emberiek, nemcsak szorongásuk és ösztöneik által vezérelt ballépéseik kerülnek felszínre, hanem néha a makacs kitartásuk, vagy akár a végtelen lazaságuk is. A Prominens szerző központi karaktere minden reggel egy dimenziókapun áthaladva megy dolgozni, lerövidítve az utat az irodájához. Sosem késik, mindig pontos, és amíg az örvénylő féregjáratban megteszi azt a pár lépést a házától az irodaépületig, még arra is van ideje, hogy belépve az egyik oldalon, lopva eltoljon egy cigit az féregjáratban, majd ezután a nyakkendőjét megigazítva lépjen ki a másik oldalon.

A kötet egyik legerősebb és egyben leghosszabb novellája A második változat. Ez a történet az eszement hidegháborús fegyverkezési verseny nyomasztó légkörében íródott, amiben egy óriási globális háború, egy kietlen, hamu és por fedte kopár sivataggá züllesztette a bolygót. A két szemben álló fél valamelyik isten háta mögötti katonai állása vív élet-halál harcot, mígnem az egyik oldal kifejleszti a tökéletes gyilkológépet, ami pillanatok alatt képes darabokra szedni az ellenséges gyalogosokat. A föld alatti gyárak ontani kezdik magukból a pengékkel és csápokkal felfegyverzett robotokat, amik képesek tanulni, kiismerni az ellenséget és alkalmazkodni a megmozdulásaihoz. A robotok később robotokat gyártanak mesterséges intelligenciával és tökéletes alkalmazkodási képességekkel, mígnem a határvonal egyszer csak feloldódik. Ekkor már se az ellen, se a szövetséges nem képes különbséget tenni ember és robot között, amiknek pedig egyre homályosabb és kiszámíthatatlanabb fogalmaik vannak arról, ki az igazi ellenség valójában. Film ebből is készült Az elhagyott bolygó címmel (Screamers, 1995), bár nem olyan szuperprodukció, mint a Különvélemény (Minority Report, 2002) vagy az Emlékmás (Total Recall, 1990), inkább csak egy korrekt, egész szórakoztató B-film lett.

Mivel Dick világában sosem egyértelmű semmi, a kivételek jelenléte elkerülhetetlen, mindig ott van valami bizonytalanság, vagy egy Különvélemény. Ebben a világban a bűnmegelőzés fogalma új értelmet nyer. Az idősíkokat egyszerre érzékelő prekogok – akik Dick könyveinek és novelláinak visszatérő elemei – képesek előre látni a gyilkosságokat, így még azelőtt megakadályozhatók, hogy megtörténnének. Kérdés, hogy vajon hibátlanul működik-e a rendszer. Spielberg Különvéleménye kifejezetten a jobb Dick adaptációk nem túl hosszú sorát gyarapítja, de még így is nagyban eltér az eredeti novellától. Ezért persze nem lehet kárhoztatni a filmgyártókat, hiszen Dick világa nem egy egységes valami, nem szép, nincsenek átlátható szabályai, és mindemellett tele van anakronizmussal. Simán megfér egy történetben a fényéveket utazni képes űrhajó és a lyukkártyás számítógép, amit már ötven évvel ezelőtt se igen használtak.

A Mars, mint az író sztorijainak egyik visszatérő helyszíne néhol egy nehézkes, boldogtalan életet, néhol pedig a vágyott jólétet, vagy a könnyebb boldogulást ígéri. A címadó novella, az Emlékmás főszereplőjének örök álma egy utazás a vörös bolygóra. Elég pénz híján befizet a Rekal Incorporated szolgáltatására, ahol időt és pénzt spórolva egy teljes, élményekkel és izgalmakkal teli Mars-utazás emlékét ültetik az agyába. Persze akinek tele van a feje törölt és összekuszált emlékekkel, annak nem biztos, hogy jót tesz egy ilyen beavatkozás. A novellában egyszerre dolgozik az enyhe paranoia és a fekete humor. És ha valami félremehet, az kerülőutak nélkül pontosan oda is megy. Paul Verhoeven meglehetősen emlékezetes filmje Schwarzeneggerrel a főszerepben ugyan nem tartozik a szöveghű adaptációk közé, de a mindössze harminc oldalas novellát nyújtani és bővíteni kellett, ezt pedig itt a lehető legjobban oldották meg. A Colin Farrell-féle verzión most szépen csendben átsiklunk.

A kötet talán legfigyelemreméltóbb novellája Apánk hite címen borzongat. Ez az erős 1984 áthallás az orwelli rémálomvilág Dick saját szűrőjén való átszitálása. Egyszerre rémisztő és nyomasztó világképe majdnem teljes párhuzamban van Orwell disztópiájával, a Nagy Testvér és az Angszoc eszményképeivel. Erre ha bekapunk még pár kétes eredetű tablettát, kirajzolódik előttünk Dick hallucinációkkal és hipnotikus jelenetekkel súlyosbított verziója, amely a kötet talán leghatásosabb írása.

Az Emlékmás további hat novellát tartalmaz, melyek minősége hol erősebb, hol gyengébb (már amyennyire Philip Kindred Dick esetében használhatjuk ezt a szót), de mindenképp megérik a rászánt időt. Én Dick különálló regényeit mindig is jobban kedveltem a novelláinál, mert ott van tere a kibontásra és előkészítésre, valamint sokkal szabadabban tudja megfuttatni a végtelen fantáziáját. Azonban egy dolog felől ne legyenek kétségeink: ennek a remekül összeválogatott novelláskötetnek is fontos helye van a gyűjteményben, ez elől nincs menekvés.

A cikk a Supernatural Movies blogon is megtalálható.