Blackphoenix 
Némelyik gyermekeknek készült egész estés animációs filmcsoda fájdalmasan pusztítja az agysejteket. Az Agymanók (Inside Out, 2015) hála az égnek nem ezen tábort erősíti, sőt elmondhatjuk, hogy Peter Docter rendező kifejezetten különleges és tartalmas mesét alkotott. Nem csoda, hogy az Agymanók 2016-ban bezsebelte a legjobb animációs filmnek járó Oscar- és Golden Globe-díjat is.
Már az is igazán egyedi, hogy főhősnőnk, a tizenegy éves Riley helyett megszemélyesített érzelmei a tulajdonképpeni főszereplők a filmben. A Fejhadiszállást öt agymanó; Derű, Bánat, Majré, Harag és Undor lakja, akik mindent megtesznek azért, hogy átsegítsék Rileyt a hétköznapokon. A békés, minnesotai gyermekkorban, barátokkal jéghokizva, szerető szülőkkel a háttérben ez nem is jelent túlságosan nagy kihívást. Derű könnyedén kézben tartja az irányítást, így Riley emlékeinek nagy része boldog. Egészen addig, amíg Apa állást nem kap San Franciscóban.
Derű természetesen még ebben a válságos helyzetben is igyekezne elejét venni a borúlátásnak, ám amikor napokat késik a bútorszállító, vacak brokkolis pizzát adnak a közeli gyorsbüfében, és rögtön az első iskolai napon minden új diák rémálmával nyit a tanárnő (állj fel és mesélj magadról egy kicsit!), a többi érzelemnél igenis elszakad a cérna. A nagy feszültség közepette pedig elég egy rossz mozdulat, hogy eluralkodjon a totális káosz Riley fejében. Ebben a mesében tehát nincsen se hétfejű sárkány, se zsarnokként uralkodó király, se semmilyen egyéb gonosz, csak egy új, félelmetes, dühítő, undorító, de legfőképpen elszomorító élethelyzet, és az ennek kapcsán elszabaduló „gépezet”.
Az érzelmek megszemélyesítése hihetetlenül kreatívra sikerült; a külsejük, a hangjuk, a gesztusaik mind nagyon karakteresek, nem csoda tehát, hogy a válságkezelés során sem tudnak kibújni a bőrükből. Ez a különbözőség Derű és Bánat esetében figyelhető meg a legélesebben. A két agymanólány ugyanis teljes mértékben egymásra van utalva, amikor a lehető leggyorsabban vissza kell találniuk a tudatalattiból a Fejhadiszállásra. Ahhoz, hogy egyről a kettőre jussanak, bizony össze kell csiszolódniuk, ami lassanként sikerül is nekik.
Az az agyafúrtan nyakatekert helyzet áll tehát elő a mesében, amikor maguk az érzelmek mennek keresztül hatalmas jellemfejlődésen. Bánat átvesz némi energiát és lendületet Derűtől, így képes meghaladni a földön elterülve kesergős állapotot, és több, működőképes ötlettel is előrukkol. Derű pedig belátja, hogy nem lehet minden helyzetben ő a domináns, teljes mértékben háttérbe szorítva Bánatot, és hogy a szomorúság megélése is hozzátartozik Riley személyiségéhez.
A két agymanó kalandtúrájának kivitelezése igazán színes és fordulatos. Ahogyan Derű és Bánat az óriási emlékpolcok között sétálnak, olyan érzésünk támadhat, mintha a Grand Canyont látnánk, persze egy tizenegy éves lány agyának egykori és jelenlegi különös szüleményeivel felturbózva. Akad a tudatalattiban régi képzeletbeli barát, aki cukorkát könnyezik, kitalált álompasi, állandóan flash backelő kedvenc rágó reklámdalocska és filmes stáb, amely az alvási szakaszban újraforgatja a nappal eseményeit.
Természetesen a vakmerő kirándulás közben azt is láthatjuk, mi történik a kinti világban Riley-val. A költözés és a megszokott, szeretett környezetből való kiszakadással járó megrázkódtatás úgy jelenik meg, hogy mind a gyerekek, mind a felnőttek képesek legyenek együtt érezni a lánnyal. A feszültségből pedig pont úgy és pont annyit kapunk, amennyit egy gyerekmese elbír.
Az Agymanók tehát nemcsak aranyos, mókás, kreatív és izgalmas mese, de rendkívül tanulságos is. Ráadásul minden idegesítő didaktikusságtól mentesen osztja meg a nézőkkel azt a nagyon fontos leckét; hogy semmi sem fekete vagy fehér, és hogy minden egyes érzelemnek fontos szerepe van a személyiségünkben. Az Agymanók olyan gyógymese, melyet receptre kellene felírni minden gyermek és felnőtt számára.
Értékelés: 100/100
IMDb: 8,2/10
Mafab: 87%
