A.Judit 
Hit The Road Jack, I got a woman, Georgia on my mind, What’d I say… Csak néhány Ray Charles sláger, amiket valószínűleg az is ismer, aki nem tartozik a fanatikus rajongók közé, de még a blues stílusa sem áll túl közel hozzá. Ray Charles olyan dalok alkotott, amelyek gyökeresen felforgatták az akkori zenei világot, átformálták a megszokott hangzást, és még életében elkezdődött a karrierjéről és életéről szóló film, a Ray forgatása.
A legendás énekes és zongorista megformálására nem volt egyszerű megtalálni a leginkább alkalmas színészt, viszont ennek módja sem volt szokványos. A producerek Ray Charlesszal karöltve hallgatták meg a jelentkezőket, akiknek nemcsak a karaktert kellett hitelesen alakítaniuk, hanem zenei téren, tehát a zongorajátékban és énekben is hozniuk kellett az elvárt szintet. Jamie Foxx – aki egyébként nagy rajongója is a legendának – is jelentkezett a szerepre, a meghallgatáson pedig leültették Ray Charles mellé egy zongorához, és játszani kezdett. A zenész hallgatta egy ideig a játékot, majd így szólt: „Ne próbálj engem utánozni, játszd a bluest!” Foxx így is tett, és ezzel bebizonyította, hogy ő a legalkalmasabb a szerepre. Ray Charlesnak még megadatott, hogy megtekintse a róla szóló film nyers, vágatlan változatát, és így vélekedett: „Ő csakugyan az én személyemmé vált a filmben”. Az elismerést nemcsak a zseniális zenésztő kapta meg, hanem Oscar-díj formájában is 2005-ben, amikor elnyerte a Legjobb férfi főszereplőnek járó aranyszobrocskát. A film ezen kívül megkapta a Legjobb hangkeverésnek járó díjat is, valamint a Legjobb film, a Legjobb rendező, a Legjobb jelmeztervezés és a Legjobb vágás díjára is jelölték, amiket viszont nem váltott díjra.
Taylor Hackford rendező, aki olyan hollywoodi produkciókat is jegyez, mint Az ördög ügyvédje, vagy a Túszharc, életrajzi film rendezésében is remekelt. A korabeli felvételek használata és a megteremtett képi világ nagyban hozzájárult a film sikeréhez. A történeti szálak váltakozása egyáltalán nem zavaros, inkább a teljességhez járul hozzá, hogy a néző minél közelebb kerülhessen a zenészlegendához, minél jobban megérthesse. A nézők reakciója a filmre pedig egyértelműen pozitív volt, életrajzi filmek tekintetében egyébként is jól reagált a publikum az őszinte, kendőzetlen bemutatásra, már ha igényesen volt az adott film rendezve. Gondoljunk csak a 2005-ben bemutatott A nyughatatlan (Walk the Line) című alkotásra, James Mangold zseniális rendező munkájára, melyben Joaquin Phoenix és Reese Witherspoon alakítása tette felejthetetlenné a Johnny Cash életét bemutató filmet.
A Ray alapvetően a legenda gyermekkorától indít, és végigkíséri a zenész pályájának alakulását egészen a világsikerig. Ray Charles Robinson, a napszámosként dolgozó fekete anya idősebbik gyermeke súlyos traumát él át gyerekként, amikor öccse közös játékuk során beleesett egy mosódézsába, és megfulladt. Ez az emlékkép mély nyomot hagyott benne, amit egész életében magával cipelt, és erősen kihatott szenvedélybetegségének alakulására is. Nem sokkal öccse halála után szembetegsége következtében veszítette el látását és kényszerült rá egy hangokkal teli világ másfajta szemlélésére. Muzikalitása már ekkor megmutatkozott, első tanítója egy öreg zenész, aki megismertette vele a zongora hangjait és a zenét. Egészen fiatalon elkerült hazulról, vakoknak kialakított iskolában tanult meg olvasni, majd kivételes tehetsége révén alig 18 évesen egy country zenekar zongoristájaként tapasztalta meg az emberi rosszindulatot, azt, hogy hogyan használják ki vakságát. Kis idő elteltével már Seattle, Harlem és Los Angeles színpadain játszott, zenei berkekben pedig egyre inkább ismerté vált. A film szépen végigkíséri ezt a folyamatot, a menedzserek szerepét pályája alakulásában, a lemezcégek jelenlétét, és annak a bizonyos „Ray Charles stílusnak” a kiforrását, ami végleg megváltoztatta a zenei szférát. A rhythm blues és a gospel egyedi kombinációja, amit elsöprő erővel és szenvedéllyel játszott, hozta meg neki az igazi sikert, annak ellenére is, hogy ez idő tájt a vallás bemocskolásának számított a gospel énekek e fajta átirata, és nem kevés ellenállást is kiváltott. Elmondhatjuk, hogy zenei stílusának keresése kiválóan megmutatkozik a produkcióban, csakúgy, mint heroinfüggősége és a nőkkel való viszonya, kicsapongó életmódja is. Ez a kendőzetlen őszintéség az, ami miatt hitelesnek érezzük a bemutatást és a világhírű zenész mögött megláthatjuk az embert is. Azt a rasszizmussal is küzdő embert- kezdetben felé irányuló, majd később a közönség szegregációjában megjelenő faji megkülönböztetés -, akit saját démonai sosem hagytak nyugodni, viszont a zenében teljesedhetett ki igazán.
A Ray alapvetően egy rendkívül jól felépített életrajzi film, viszont némi űr támadhat a nézőben, már ami a zenei szféra bemutatását illeti. Néhol úgy tűnik, csupán a felszínt látjuk, egyes részekre nem terjed ki eléggé, nem enged kellő bepillantást a szakma részleteibe – persze nem is várható el, hogy mindent belezsúfoljanak 152 percbe. Ami viszont nagy erőssége – természetesen a kitűnő zene mellett – a gazdag érzelmek jelenléte, ami nem valósulhatott volna meg a kiváló színészek nélkül, mint például Kerry Washington vagy Regina King. Egy percig sem sajnáljuk Jamie Foxx karakterét, mert vak vagy mert problémákkal küzd, inkább csak ámulunk tehetségén, és élvezzük a csontig ható zenét, amitől beleáll az ember lábába a boogie!
80/100
IMDb: 7,8
Mafab: 78%
