Duba Dániel 
Steven Spielberget mindig is becsültem azért, hogy a komoly horderejű politikai és háborús témákat feldolgozó alkotásai mellett minőséget és értéket adott a mainstream tömegszórakoztatásnak. Ezt a tendenciát máig tartja, aminek a következő állomása a Ready Player One (2018), ami a felszínen egy bitang jó sci-fi, egy kamaszos vágytól remegve megírt szerelmeslevél a foncsorozott napszemüvegekhez, a kopott farmerdzsekikhez, a vissza nem pörgetett VHS kazettákhoz és a levegőtlen játéktermekhez, vagy egyszerűbben szólva, ez az utóbbi évtizedek geek popkultúrájának egyik összegző tétele. Vagyis csak lehetett volna, ha nem lapátolják ki az ablakon a sok parlagon hagyott lehetőséget.
2044-ben olyan idők járnak, hogy az emberek legszívesebben kicsekkolnak a valóságból. Átlépnek egy korlátok nélküli virtuális világba, ahol bárkiből bármi lehet. A rendszerben ugyan vannak szabályok, de tulajdonképpen az avatárod bőrébe bújva kötöttségek nélkül tudod barangolni Oázis – így hívják magát a világot – rikító poligonjait, együtt élve, játszva, versenyezve a többi játékossal, amíg csak bírod kredittel. Az Oázis atyja és fő programozója halála előtt elrejtett három kulcsot valahol a rendszerben, aminek birtokában bárki ennek a világnak a következő örököse lehet, így minden játékos ezekre pályázik, beleértve egy kontroll-mániás gigacéget, és a főszereplőnket, Wadet, a csóró gettólakót is. Egyszerű kis történet ez, de a Ready Player One forgatókönyve nem is ebből az irányból közelítve kíván igazán nyomot hagyni, hanem ebből:
Ezzel Spielberg is tisztában volt, így figyelmét inkább a látvány és az akciók minél élvezetesebb felturbózására irányította. Ebből a szempontból pedig a rendezése egy “öreg” direktorhoz képest meglepően friss és dinamikus. Az évtizedekkel ezelőtt rá jellemző legendás mítoszteremtő képességének persze csupán halvány szikrája fénylik elő a kéreg alól, de ez a film nem is a mítoszteremtésről, inkább annak ünnepléséről szól. Amit évtizedek alatt a Spielberghez hasonló rendezők, írók, rajzolók és zenészek alkottak és adtak a popkultúrának, azt most eddig sosem látott mennyiségben, feldúsítva, felrázva, elképesztő látvány mellett vetítik a vizuális ingerektől kitágult pupillánkra. Ha ráadásul otthonosan mozogsz abban a világban, amiben a film lubickol – és aminek létezését részben Spielbergnek is köszönhetjük –, az élmény nem áll meg a retinádnál, és eléri a szívedet.
De mivel nem időzik ott pár tizedmásodpercnél tovább, hanem sietve távozik, egy röpke összekacsintásnál jobban nem hat rád, hiszen ez az egész felhajtás csupán a kirakatba van kitéve. A film velejét adó maratoni easter eggek és utalgatások megmaradnak a saját zigóta állapotukban, funkciójuk zéró. Batmantől kezdve Akira kultikus vörös motorjáig felvonul az utóbbi idők legdíszesebb kompániája, de ezek olyan micro-cameok csupán, amelyek egy rutinosabb képregénybuzi/filmőrült/könyvmoly ingerküszöbét épp csak fél lábbal lépik át, így akik leginkább örülhetnének a film elkészültének, hoppon maradnak, nekik ennél több kell. Ebből a szempontból Egyes Játékos megbukott.
A Ready Player One egy gigaköltségvetésű rajongói mash-up mozi, amibe egy egész geek-kollektíva sorjázta bele az ötletei, áthágva műfajokon, keresztbe hasítva a popkultúra művészeti ágait. A kollektíva neve itt Ernest Cline, akinek a könyve 2011-ben, a lehető legjobban időzítve rengette meg a könyvesboltok polcait. A regényt ugyan nem olvastam, viszont ismerem azokat a műveket, amelyek szellemét az író olyan nagy vehemenciával idézgeti a könyvben, és itt a filmben is – hiszen nagy részben ő maga jegyzi a forgatókönyvet is –, és én mondom nektek, Batman vagy Predator sokkal többre lenne hivatott, mint negyed másodpercre felvillanni egy látványfilm képkockájának hátterében. Ugyanígy Akira ikonikus vörös motorja is sokkal többet érdemelne annál, mint hogy egy rövid autós üldözésben lezúzzák.
Ezek a legendás karakterek, itt mind csupán olcsón felbérelt statiszták, üres avatárok. Ha pedig lehúzzuk a Ready Player One felszínéről ezt a süppedős popkult szőnyeget, észre kell vegyük, hogy nem marad alatta más, csak egy átlagos kis népmese a többre hivatott kis suttyóról, aki szembeszáll a nagy, gonosz uralkodóval/milliárdossal. Ilyenekkel meg ugye el vagyunk látva, hiszen a Pixarhoz hasonló animációs stúdiók, és tulajdonképpen komplett Hollywood ontják magukból a filmeket, amik újra és újra elmesélik nekünk ezt a sztorit.
A Ready Player One szerencséje viszont az, hogy ezt az ismerős történet olyan körítéssel meséli el, hogy még azt a nézőt is magával rántja, akit az elmúlt évtizedek popkultja nem érintett meg túlzottan. A látvány fenomenális, az akciók brutálisak és az a rész, amikor Kubrick Ragyogását idézik meg, mind hangulatban, mind humorban az egyik legjobb a hasonló filmek közt. A retro zenei betétek alkalmazását, ami manapság óriási divat, ez a film sem kerüli el, csak épp itt kevésbé működik, mint mondjuk A Galaxis őrzőiben (2017), inkább hat öncélúan és erőltetetten, ráadásul a zeneválasztás sem túl szerencsés (Duran-Duran, A-ha, na ne már!). A score viszont eléggé rendben van, pláne, hogy az az Alan Silvestri komponálta, aki többek között a film által is sokat emlegetett Vissza a jövőbe (Back to the Future, 1985) felejthetetlen tételeiért is felelt sok évvel ezelőtt.
Rengeteg jó pillanat van egyébként a filmben, ahol nem csak a filmőrültek, de a gamerek is elérzékenyülhetnek. A vége felé van egy konkrétan zseniális jelenet, ami lefúr a gamer ideológia rég elfeledett bugyraiba, ahol még a kezdeti, utópisztikus ősállapotában hömpölyög az a kölcsönös tiszteleten alapuló egyetemes érzés, ami játék közben összeköthet két teljesen idegen, akár ellenséges játékost (Parcival hagyja játszani az ellenfél játékosát az Adventureben).
Ha ma útnak indítanának egy filmes-témájú Voyager űrszondát, fedélzetén egy aranyba öntött filmtekerccsel, mely magán hordozza az emberiség kollektív mozgóképes történetének alapos kivonatát, azt hiszem bátran kijelenthető, hogy Spielberg nem egy, nem kettő legendás mozis pillanata őrizné halhatatlanságát a csillagok között, a Ready Player One viszont nem lenne köztük (és talán jobb, ha a Világok harcát is kihagyjuk, hátha az idegeneknek nincs humorérzékük). Ez viszont senkinek ne szegje kedvét, a film megtekintése különösen ajánlott, pláne ha nagyvásznon akarod látni, ahogy a Mortal Kombat Gorójának mellkasát átrágja egy Alien. És jön is rá a teljesen jogos kérdés: él e Földön olyan, aki ne akarná?
Értékelés: 70/100
IMDb: 8,1
Mafab: 87
