Blackphoenix 
Ezen a héten a Retro Filmsarok-rovatban ismét visszakanyarodunk a könnyedebb műfajokhoz, és az Apám, a hős (My Father the Hero, 1994) című vígjátékot ajánljuk Nektek. Steve Miner filmje valójában a francia Hanta-palinta (Mon père ce héros, 1991) remake-je. Gérard Depardieu mindkét filmben elvállalta a főszerepet, ám az új változat a réginél lényegesen jobban sikerült. A főszereplő lány sokkal nőiesebb, a fiú pedig férfiasabb, mint az eredetiben, több benne a szenvedély, és gördülékenyebben kapcsolódnak egymáshoz a jelenetek. Így a továbbiakban már csak az Apám, a hősre koncentrálunk.
A tizennégy éves Nicole igazi tinédzserként csak húzza a száját, amikor apja, André magával viszi őt egy trópusi vakációra. Ám amikor a jóképű Ben megjelenik a színen, máris kevésbé tűnik rémesnek a nyaralás. Nicole olyannyira igyekszik mindent megtenni a fiú figyelmének felkeltése érdekében, hogy mire feleszmél, már egy komplett hazugsághálót sző az életével kapcsolatban. Ráadásul miután a kamu sztori alapja az, hogy André a szeretője, ahogy bonyolódnak az események, Nicole-nak előbb-utóbb szüksége lesz apja közreműködésére is.
Miért Retro Filmsarok-befutó az Apám, a hős?
Természetesen elsősorban az apafigura miatt. André olyan karakter, aki távol áll a tökéletestől; válása után új barátnőjével való kapcsolatát sem tudja kézben tartani, ráadásul a lányának sem szentelt elég figyelmet. Ám igyekszik helyrehozni a hibáit és a vakáció ideje alatt mindent megtesz azért, hogy közelebb kerüljön Nicole-hoz – ebben pedig még a kudarcok sem tudják hosszú távon kedvét szegni. Sőt, André még azután is támogatja lányát, és abszolút mellette áll, miután megtudja, hogy Nicole belerángatta őt a hazugságaiba. Persze csak miután jó alaposan kidühöngte magát. Depardieu-nek ráadásul remekül áll ez a szerep, különösen így második nekifutásra.
Nicole jellemfejlődése is figyelemre méltó. A lány a film elején úgy viselkedik, mint egy felszínes, önző liba, aki fiatal kora ellenére máris megszokta, hogy szépsége miatt a lábai előtt hever a világ, továbbá hihetetlenül szemtelen az apjával. A Benhez fűződő érzelmek, valamint a saját kicsinyes hazugságaiból kivezető út végigjárása azonban érettebbé és önzetlenebbé teszik a lányt. Mi több végül arra is ráeszmél: nem kellenek sokkoló sztorik ahhoz, hogy érdekesebbnek tűnjön. Ehhez a hatáshoz épp elég, ha fel meri vállalni önmagát és az érzelmeit.
A hazugságháló azonban nemcsak Nicole-ra, Andréra és Benre van hatással, hanem a sziget összes lakójára. A nézők rengeteget nevethetnek a komikus helyzeteken, amiket a szájról szájra terjedő pletyka eredményez Nicole és André kapcsolatáról. Ugyanakkor az igazság leleplezéséhez vezető út a humor mellett együtt jár a fájdalommal és a dühvel is. A Nicole-t és Bent alakító Katherine Heigl és Dalton James pedig remekül hozzák az összes olyan érzelmet, amely belefér ebbe a faramuci, kitekeredett helyzetbe.
Az Apám, a hős tehát remekül kivitelezett vígjáték. Mindenkinek ajánlom, aki szeretne egy jót nevetni, de úgy gondolom, akkor a legszórakoztatóbb a film, ha apák és lányok együtt nézik meg.
