Blackphoenix 
Ezen a héten az adventi időszak alkalmából egy igazán szívmelengető és szeretnivaló filmet, a Cinema Paradisót (Nuovo cinema Paradiso, 1988) ajánljuk Nektek. Bár Giuseppe Tornatore filmje műfaját tekintve romantikus dráma, mégis csupa vidám, eleven, életszerető embert láthatunk a háború utáni Szicíliában zajló jövés-menést figyelve. Bizony ezek az olaszok ─ legyenek akár gyerekek vagy felnőttek, fiatalok vagy idősek ─, mentalitásuknak köszönhetően képesek túllendülni az iskolai megaláztatás, a megözvegyülés, egy szörnyű baleset vagy egy szerelmi csalódás tragédiáján is. Van mit tanulni tőlük!
A történet a kis Toto életét követi végig, aki annyira rajong a filmekért, hogy a Cinema Paradiso mozi idősödő mozigépésze, Alfredo még bottal sem tudja elkergetni maga mellől, felnőve, Salvatoreként pedig híres rendező lesz belőle. Természetesen eközben történik jó néhány meghatározó dolog a fiúval. Megkapja élete első filmkockáit, majd kiharcolja, hogy Alfredo felvegye maga mellé tanoncnak. Sőt a mozit sújtó tűzvészt követő újjáépítés után teljesen rámarad a munka, amelyet egészen a kötelező sorkatonaságig szívvel-lélekkel végez. A leggyönyörűbb és egyben legfájdalmasabb élményt azonban nem a mozi, hanem az első szerelem tartogatja Toto számára.
Miért Retro Filmsarok-befutó a Cinema Paradiso?
Először is azért, mert hihetetlenül inspiráló egy olyan embert látni, aki már gyermekként szenvedélyesen és tántoríthatatlanul rajong valamiért, későbbi élete során pedig kihozza magából a maximumot a választott témában. Toto bebizonyítja, hogy a makacsság olykor erény is lehet. Hiába náspángolja el a temperamentumos mamma, amikor a szobájában rejtegetett, gyúlékony filmek kis híján bajt okoznak, vagy amikor a gyermek vásárlás helyett a moziban felejti magát, Toto állhatatosan kitart amellett, ami boldoggá teszi őt.
Emellett a generációk közötti párbeszéd egy nagyon szép és tiszta formája jelenik meg Toto és Alfredo kapcsolatában. Persze a fiú elereszt nem egy szemtelen megjegyzést és az öreg is szívesen zsémbeskedik ─ ahogy azt a normális emberek szokták ezekben az életkorokban. Ám a két nézőpont nagyszerűen kiegészíti egymást. Toto fanatikus lelkesedése emlékezteti Alfredót munkájának szépségére, amikor a férfi már erősen belefásult a vele járó kellemetlenségekbe. Az öreg pedig segít lehiggadni a fiúnak, amikor Elena belép az életébe, és megértetni vele, hogy az első, viszontagságokkal terhelt szerelem után még nagyon sok szép dolog vár rá az életben.
Sajnos még az olaszok élete sem lehet habos torta, így Toto és Elena nem lesznek egymáséi. Ennek ellenére idősödve mindketten olyan boldogok, amennyire csak lehetnek egymás nélkül, és tartalmas életet tudhatnak magukénak. Nem keseredtek meg, nem hibáztatják sem a sorsot, sem egymást a történtekért, ami kifejezetten szimpatikus hozzáállás. Természetesen mindemellett szó sincs arról, hogy szenvtelen és tökéletesen érzelmektől mentes lenne az évtizedekkel későbbi viszontlátás. Toto és Elena közös jelenete a film végén igazán erős, és csak úgy szikráznak benne a legszélesebb skálán mozgó érzelmek, miközben kibogozzák az ifjúkori hatalmas félreértést.
Ennio Morricone és Andrea Morricone zenéi ─ amelyekért (többek között) a film méltán kapott BAFTA-díjat 1991-ben ─, további pluszt adnak az élményhez. A világhírű páros által megalkotott zseniális hangzásvilág még hangulatosabbá varázsolja a Szicíliában nyüzsgő emberek hétköznapjainak képeit.
A Cinema Paradisót és szereplőit lehetetlenség nem a szívünkbe zárni. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki vonzódik az olasz kultúrához, érdekli a film világa, vagy esetleg már hangolódni szeretne az ünnepekre.
