Blackphoenix 
Folytatva a realitás talajától elrugaszkodott kalandozást, ezen a héten az Elveszett gyerekek városa (La cité des enfants perdus, 1995) című fantasy filmet ajánljuk Nektek. Jean-Pierre Jeunet és Marc Caro filmje, bár egy egyszerű kikötőben játszódik, mégis képes a feje tetejére állítani mind a helyszínt, mind a valóság jó néhány elemét, és egy teljesen abszurd környezetet teremteni. Egy kis cirkuszi mutatvány, egy idegőrlően beteg dallamot játszó zenedoboz, egy őrült tudós, aki fura szerkezeteivel messze meghaladja a szórakozott professzor kategóriáját, és máris úgy érezzük, hogy egy rémálomszerű fantáziavilágba kerültünk.
Ám a Sors iróniája révén a fent említett őrült tudós, Krank nem képes álmodni. Küklopszai segítségével gyerekeket rabol a kikötőből, annak reményében, hogy az álmaikat ellopva végre ő is elmerülhet a szebbnél szebb éjjeli látomások tengerében. Sajnos Krank kísérletei egyfolytában kudarcot vallanak, így egyre megszállottabban gyűjti a gyermekeket. Ám amikor a küklopszok a hároméves Kajást rabolják el, nagyot hibáznak. A kisfiú erőművész bátyja, Valaki ugyanis a nyomukba ered, ráadásul egy rafinált zsebtolvaj lány, Morzsa is a segítségére siet, aki úgy ismeri a kikötő környékét, mint a tenyerét. A furcsa párosnak jó néhány éles helyzettel kell szembe néznie a mentőakció során, ugyanis nem csak Krank embereinek állnak útjában, de Morzsa „ex-munkaadóinak” is feltett szándékuk, hogy megtorolják a lány hűtlenségét.
Miért Retro Filmsarok befutó az Elveszett gyerekek városa?
A filmben szereplő bizarr teremtmények miatt mindenképpen. A Polip névre hallgató ikerpár, aki Morzsát és a többi zsebtolvaj gyermeket „pártfogoltja”, nem sziámi ikrek ugyan, mégis döbbenetesen mozognak együtt, mintha ugyanannak az egésznek két fele lennének. Az pedig, ahogyan kórusban beszélnek, vagy úgy fejezik be egymás mondatait, mintha az agyuk is közös lenne, egyszerűen morbid. Hasonlóan fura teremtmények akadnak Krank professzor családjában is, bár ott az összhatás a groteszkség mellett vicces is egy kicsit. Lehetetlenség nem megmosolyogni a famíliát, ahol a törpenövésű anyuka akkora fejjel büszkélkedhet, hogy simán átigazolhatna az Alice Csodaországban stábjához, és eljátszhatná a Vörös Királynőt, a „gyerekek” pedig jól megtermett férfitestekbe zárt óriáscsecsemők.
A hétköznapi tárgyak és állatok cseppet sem hétköznapi használati módja a Fagin fiait megszégyenítően ravasz utcagyerekek és az elszánt killerek kezében pedig csak még tovább fokozza az illuzórikus világ teljesen valószerűtlen voltát. Ilyen például az értékes ékszereket tartalmazó széf kulcsának megszerzése egy patkány segítségével, valamint a tenger fölé lógó pallókat kitámasztó halas vödrök és a hóhér szerepét betöltő sirályok, vagy a a zenedoboz, ami ölésre programoz.
A film legkülönösebb elme azonban Valaki és Morzsa kapcsolata. A kislányt kezdetben csak ugratják a társai azzal, hogy azért hagyja el őket, mert szerelmes az erőművészbe, ám szép fokozatosan valóban kialakul egy olyan meghitt és intim viszony Valaki és Morzsa között, mintha évek óta házasok lennének. Természetesen nem pedofíliára kell gondolni. Elég ehhez a benyomáshoz néhány olyan fontos gesztus, mint egy lábmasszázs vagy egy kiadós perlekedés Valakivel, miután a férfi halottnak hiszi a lányt, és bánatában vedelni kezd. A Caro-Jeunet rendezőpáros által megalkotott abnormális világ zsenialitásának része, hogy ez a kapcsolat cseppet sem zavaró módon jelenik meg. Annyira felborulnak ugyanis az emberi test arányai és a különböző életkorokkal kapcsolatos normák, hogy teljesen esetlegesnek tűnik, ki mekkora és mennyi idős.
Az Elveszett gyerekek városa nagyszerű fantasy, amely tovább örökíti a francia szürrealizmus hagyományát. Mindenkinek ajánlom, akit agyon nyomnak a túlórák, Zh-k vagy a számlák, és szeretne kiszakadni egy-két órára a szürke hétköznapok valóságából.
