Blackphoenix 
A Retro filmsarok rovatban ezen a héten a Pleasantville-t (Pleasantville, 1998) ajánljuk azoknak, akik egy kis időutazásra vágynak. Ezt a filmet napjainkban, amikor egymást érik az utópisztikus köntösbe bújtatott, disztópiás társadalmakról szóló történetek, különösen érdekes lehet megnézni/újranézni. A 2010-es években már elválaszthatatlanok a műfajtól a modern technológia rémisztő eszközei és az apokaliptikus, világrengető események, a Pleasantville azonban teljesen más megközelítést mutat.
Ebben a filmben nincsen mindent behálózó kamerarendszer, fenyegető drónok és elektromos ösztökék vagy halálos csapdákat rejtő arénák. A legkülönösebb szerkezet egy mágikus táviránytó, amely átteleportálja Davidet és ikertestvérét, Jennifert a Pleasantville című tévéműsor világába. A két fiatal Bud és Mary Sue bőrébe bújva egy tökéletes világba kerül. Itt minden óramű pontossággal működik, az emberek kedvesek egymással, a gyepeket mintha vonalzó mentén nyírták volna le, és a tűzoltók egyetlen feladata a fán ragadt macskák megmentése. Ám arra a kérdésre, hogy mi van Pleasantville-en kívül, nincsen épkézláb válasza még a földrajztanárnőnek sem, ahogy nincsenek szépirodalmi művek, színek és érzelmek sem. A két fiatal érkezése azonban lassan mindent megváltoztat, és az élet sava-borsa elkezd beszivárogni az unalmas kisváros keretei közé.
Miért Retro- filmsarok- befutó a Pleasantville?
Hangulatilag és látványvilág szempontjából is nagyszerűen van felépítve az út, ahogyan az életigenlés szelleme meghódítja Pleasantville-t. A feltámadó érzelmek lassan beszínezik az embereket, a tárgyakat, a természetet és az épületeket, így a fekete-fehér miliő a film végére teljesen eltűnik. Ettől a megoldástól egy kicsit Az emlékek őrére asszociálhatunk, ám a két világ annyira különböző, hogy a hasonlóság egyáltalán nem zavaró. Sőt, az, ahogyan az ikrek a fekete-fehér filmsorozatot a való világban is színessé változtatják, zseniális.
Az pedig, ahogyan a tökéletes kisváros lakosai esnek-kelnek, miközben igyekeznek megküzdeni a számukra teljesen új helyzetekkel, néha igazán megindító, máskor pedig mosolyra fakasztó. Ilyen például a szerepcsere Mary Sue és „édesanyja” között a szexuális felvilágosítás során, a tűzoltó, aki nem tudja, mire való a locsolócső a kocsiján, vagy a hazatérő férj, aki a legőszintébb megrendüléssel fogadja az üres ház látványát és a vacsora hiányát.
A színészek is nagyszerűen játszanak. Tobey Maguire-t pelyhedző állú fiúként, Reese Witherspoont pedig lázadó tinilányként látni igazán felbecsülhetetlen. Bizony mindketten tudtak nagyot alakítani a Pókember és a Doktor Szöszi filmek előtt is, és igazán hitelesen viszik végig a jellemfejlődést, amin David/Bud és Jennifer/Mary Sue karaktere keresztülmegy. Ugyanis Pleasantville is komoly hatással van a fiatalokra, nem csak fordítva.
A film végére szánt csattanó is remekbe szabott; Bud igazán rafinált módon küzd meg a város vezetőivel, akik foggal-körömmel állnak ellen a Pleasantville-ben végbemenő változásnak és vasszigorral terelnék vissza a lakosokat a régi mederbe.
Tehát akinek a disztópia filmélményanyagából még hiányozna a Pleasantville, annak mindenképpen érdemes pótolnia. Akkor pedig különösen, ha tetszett Az Éhezők Viadala filmes kivitelezése, ugyanis a Pleasantville-t szintén Garry Ross rendezte.
