Blackphoenix 
Ha az ember meghívást kap egy olyan eseményre, ahol a legismertebb jótékonysági szervezet, a Rotary Club világelnöke, K. R. Ravindran személyesen teszi tiszteletét, igyekszik úrrá lenni a kialvatlanságán és a lehető legjobb formáját hozni. Ám sajnos csalódnom kellett. Hamar kiderült, hogy a fent említett titulus csak egy üres sallang, amely mögött nem egy kiemelkedő vezéregyéniség és nem is egy irgalmas szamaritánus rejlik, csupán egy „fontos” ember.
A tervezett hajókirándulással egybekötött fogadás kezdőpontján, a Vigadó téren horgonyzó hajón egyre csak gyülekeztek a hazai Rotary klubok tagjai, az idő pedig sebesen repült. Negyed kilenckor még élénken társalogtak, és cseppet sem bánták Ravindran stílusos kését, amely meghosszabbította a szociális életre szánt boldog órát. Újabb harminc perc múlva már javában borzolódtak a kedélyek. Az esemény rendezvényszervezője, Elekes Zoltán azzal szándékozott lecsillapítani az egybe gyűlteket, hogy az elnök úr (aki egyébként fantasztikus ember) már költözködik ki a szállodából (vajon hány tonnányi ingóság kell ahhoz, hogy ez a művelet ilyen sokáig tartson?), és nyugodtan beszélgessünk addig, amíg megérkezik.
Tovább hallgathattuk hát a lufifújó gépek idegőrlő szimfóniáját és az egyre inkább zúgolódó klubtagok hangját, akiknek időre kellett munkába menniük. Akadt egy szerencsés, aki az El Camino hosszúságú üresjáratban sikeresen eladott egy lakást. Ám valamilyen oknál fogva mégis gyakoribbnak bizonyultak az olyan mondatfoszlányok, mint „ha már szenvedni kell” és „csodálkozom, hogy még egyáltalán itt vannak az emberek”, csak hogy a finomabbakat említsem. Sajnos a tisztelt elnök urat nem sikerült lencsevége kapnunk; Fehér Dániel Soma, a fotósunk, aki szintén a becsületes munkásemberek táborát erősíti, nem tudott negyed tizenegynél tovább maradni. Pedig már nem kellett volna sokáig várnia; alig húsz perccel később Ravindran végül a hajó fedélzetére lépett.
A protokollszerű bocsánatkérést követő „magyarázatával” a késésre, miszerint közbe jött egy halaszthatatlan ügy, amely jót tesz a magyar gazdaságnak, így tulajdonképpen értünk tevékenykedett, bebizonyította, hogy minden jelenlévőt nagyjából a neandervölgyi ősember és egy mohos szikla közötti intelligencia szinten mozgó létezőnek tekint.
Beszédek hangzottak el, díjak kerültek átadásra, és Csóka Imre, a magyar Rotary mozgalom elnöke beavatott minket a szervezet történetének rejtelmeibe. A wikipédián is fellelhető információhalmaz helyett azonban sokkal érdekesebbnek találtam azokat a dolgokat, amelyekről nem esett szó. A háttérben maradt kivetítőn tessék-lássék felvillantak az önkéntes munkához kapcsolható diák, ám kommentek nélkül. Nem derült ki semmi arról, hogy a Rotary Club, illetve ifjúsági bázisa, a Rotaract milyen eredményeket ért el, vagy vannak-e a tagoknak olyan sikerélményeik, amelyekre különösen büszkék. Vajon vettek-e már részt ételosztásban? Segítettek-e tábort szervezni olyan mélyszegénységben élő gyermekeknek, akik még soha életükben nem látták a Balatont? Találkoztak-e már olyan haldoklóval, akiknek ők szépítették meg az utolsó napjait? Persze nem kell sokáig böngészni az interneten, hogy választ kapjunk a kérdéseinkre, és rátaláljunk a szervezet ígéretesebbnél ígéretesebb projektjeire. Az azonban bosszantó, hogy a száraz tényanyag ennyire elsőbbséget élvezett a humanitárius akciókkal szemben. Pedig mi lehetne alkalmasabb a világelnök érkezésének megünneplésére, mint a magyarországi klubok sikereinek bemutatása? Természetesen ha Ravindran a sztratoszférából tesz mások munkájára és az általuk teremtett értékekre, az egészen más kérdés…
Az is megfejthetetlen misztérium számomra, hogy egy olyan, olcsó közhelyeket és viccesnek szánt, ám igencsak siralmas megjegyzéseket puffogtató ember, aki láthatóan képtelen arra, hogy másokat motiváljon, hogyan nyerhette el az államfőnek kijáró tiszteletet. Mindezt úgy, hogy ő maga látványosan nem tiszteli a szervezete nevében tevékenykedő embereket. Egyetlen percre sem sikerült benne azt a példaképet látnom, akire számítottam. Csupán egy jól helyezkedő gyalog állt előttünk, aki ügyesen felküzdötte magát a király státuszig, és lubickol a megszerzett haszonban, mint a méregdrága Mercedes vagy a feleslegesen kibérelt hajó, amely el sem hagyta a kikötőt.
Zakar Vikinek, a Rotaract elnökének beszédében felfigyeltem valami fontosra, miszerint mindenkinek igénye van arra, hogy tartozzon valahová, és ő ezt az érzést a fent említett szervezetben találta meg. Egyfelől jól esett végre valakinek a szájából őszintének ható szavakat hallani, és azt érezni, hogy a mozgalom fontos része az életének. Ugyanakkor a lényeg, amely a Rotaractot megkülönböztetné egy elit klubtól, ahová az ember rendszeresen beül vacsorázni a barátaival, továbbra is homályban maradt.
A tegnapi esemény helyett akármelyik MLM-es márka konferenciájára beülhettem volna anélkül, hogy bármi különbséget éreztem volna. Lehetséges, hogy a Rotarynak és a Rotaractnak számos fontos projektje van, de ezek sajnos egytől-egyig elsikkadtak a hiteltelen világelnöknek kijáró látszatelemek és médiafelhajtás mögött.
