Bence V. 
Meglepően nyugodt állapotban indultam el életem második sajtótájékoztatójára a Nyugati téri Alexandra Könyvesházba Molnár Ferenc Caramel önéletrajzi írásának megjelenése okán, melynek végén interjúzni is lehetősége volt a jelenlévő sajtósoknak.
Korábban kizárólag a Quimby 25 éves nagykoncertjét promotáló sajtópiknikén vettem részt. Ott izgalmam hamar elszállt, ugyanis az együttes arculatának megfelelően az esemény ténylegesen piknikjelleget öltött, a hagyományos, tévéből jól ismert, kissé sablonos „üljünk egy helyben és tegyük fel a kérdéseink” típusú tájékoztatókkal ellentétben sokkal közvetlenebb hangnemben zajlott. A sallangmentes elsőbálozásom eredményeképp pedig olyan túlzó magabiztossággal libbentem be az Alexandra Könyvesházba, amelyet csak a gőgös huszonévesek, vagy a tényleges rutinnal rendelkező profik engedhetnek meg maguknak. Én előbbibe tartoztam. Vadiúj barna zakóm szintén erősítette bennem a tudatot, hogy nem tűnök ki olyan ismert tévés személyiségek közül sem, mint Csisztu Zsuzsa, vagy éppen Szily Nóra – akinek társaságáért nagymamám lehet, hogy komoly bűncselekményekre is képes volna.
A profizmus látszatában, politikusokat megszégyenítő, szuggesztív tekintettel figyeltem, ahogy Hadas Krisztina rövid, de lényegre törő kérdésekkel faggatja a szerzőpárost, Caramelt és Szily Nórát, akik egymás érdemeinek és kiváló tulajdonságainak bizonygatása után csekély, de jelentős információcseppeket hullajtottak el a megjelenő könyvvel kapcsolatban.
Caramel elárulta, miért is tartott közel négy évig, hogy elkészülhessen a könyv, mekkora hatással voltak az előkészületek és a Nórával való beszélgetések életére, valamint azt, hogy milyen félelmekkel kellett szembenéznie. Mindezek után pedig szinte azonnal véget ért a beszélgetés. A szervezők látszólag jobban siettek, mint maguk az újságírók.
Elérkezett az interjú ideje, amely a jelentkezés sorrendje alapján zajlott. Így történt, hogy én az utolsó előtti helyről nézhettem végig, amint kollégáim felteszik a létező összes kérdést Caramelnek, amelyeket korábban csinos – kizárólag erre a feladatra beszerzett – kis jegyzetfüzetembe felvéstem.
Időmet a felkínált pogácsával és ásványvízzel kívántam eleinte elütni, de rá kellett jönnöm, falánkságom nem képes felvenni a versenyt a rám váró közel másfél órával. Bőséges időm azt is megengedte, hogy egy presszókávéért is lemenjek, és beüljek az Alexandra kávézójába. Még a liftet sem használtam, hogy a lépcsőn vánszorogva múlassam el az időt, amely úgy tűnt, megszűnt létezni mint folyton mozgásban lévő fogalom. Kínomban már a szakdolgozatomhoz olvastam a táskámban felejtett szakirodalmat, és fejben már többször is lefolytattam a rám váró beszélgetést az énekessel. Mindeközben remekül mulattam néhány kollégán, akik többszöri kérdezősködés és tudakozás után sem kívánták elfogadni, hogy a listán nem ők következnek, és rendre bepróbálkoztak. Legszebb öröm a káröröm, széles mosollyal konstatáltam, hogy egyszer sem sikerült nekik. Végül eljött az én időm.
Hadd említsem meg, mielőtt bármit is szólnék az interjúról, hogy alapvetően nem vagyok egy izgulós fajta. A vérnyomásom nagyjából 94/60 körül mozog átlagosan, kávé után 96-ra is felrúg. A Quimby-féle sajtótájékoztatóhoz képest profibb benyomást keltő környezet sem nyomta rá a bélyegét a hangulatomra, kifejezetten nyugodtan ültem bele a székembe, s szorítottam meg Caramel kezét. Nagyjából a harmadik kérdésnél járhattam, amikor elérkeztem egy törésponthoz. Caramel válaszaiból sütött a profizmus, mindaz a tapasztalat, amit ő a hosszú-hosszú évek alatt szerzett médiaszemélyiségként. Én pedig nem tudtam elvonatkoztatni a ténytől, hogy életem harmadik interjúját csinálom.
Pontosan emlékszem, hogy ekkor mintha a Karinthy által megrajzolt Énke bennem is felszólalt volna. Ücsörgött szerteágazó gondolataim szélén, s szinte hallottam, ahogy kérdőre von: „Na, ne marháskodj! Mi ez a barna zakó? Mindenki látja, hogy amatőr vagy.” Aki még nem találta ki, ez nem kedvezett az adott szituációban. Szívem majd kiszakadt helyéről, Caramel arca elhomályosodott előttem, éreztem, amint fejemet elönti a vér, az pedig, hogy eközben azon gondolkodtam, vajon egy tízes skálán mennyire lehet vörös az arcom, tovább rontott a helyzeten.
Szó mi szó, néhány kérdést nehezen tudtam kifejteni az egyébiránt rettentő közvetlen és szimpatikus dalszerzőnek, akitől utólag szívesen megkérdeztem volna, mit vett észre rajtam a beszélgetés közben. Erre persze nem került sor, egy jól megcélzott kézfogással, hamis mosoly kíséretében igyekeztem kiszabadulni a friss levegőre, ahol szinte a szabadság szele csapott meg, s immár tiszta fejjel indulhattam dicsekedni, hogy Molnár Ferenc Caramellel interjúztam az imént.
Ha van bármily tanulsága mindennek, akkor az az, hogy ne bízzátok el magatokat semmiben sem az első sikerek után! Mindazon aggodalmak, amik végig futottak rajtam, valószínűleg alaptalanok voltak, s jól lehet, hogy a rám törő idegességet egyedül én észleltem, de higgyetek nekem, mikor azt mondom, nem kellemes. Illetve kérlek titeket, olvassátok el az interjút! Megdolgoztam érte.
