Senki többet (La migliore offerta, 2013) – kritika

„Láttam egy filmet, mely tényleg különleges” – mondhatjuk számos mozgóképre, az olasz rendező, Giuseppe Tornatore legtöbb filmjéről azonban tényleg nem lehet másként nyilatkozni. És most, hogy a Puszta formalitást (Una pura formalità, 1994) kötelező film formájában eltehessem későbbre, a Senki többet (La migliore offerta, 2013) című alkotást bocsátom nyilvános „árverésre”. Először, másodszor, harmadszor, elkelt!

A történet némiképp rokonságot mutat Kiarostami Hiteles másolatával (Copie Conforme, 2010). A fő kérdés itt is eredeti és másolat kapcsolatához fűződik, úgy a műalkotások, mint az emberi – ha úgy tetszik, szerelmi – viszonyok terén. Virgil Oldman, az öregedő árverésvezető mindent tud a képzőművészeti alkotásokról, legyen szó eredetiről vagy annak másolatáról. Tulajdonképpen mindkettőhöz szoros és különleges kapcsolat fűzi, a megtévesztés eszközéhez folyamodik, hogy e két minőség között rajta kívül senki se tudjon különbséget tenni. Így aztán fényűző otthona titkos szobájának fala roskadozik az értékesebbnél értékesebb – kizárólag női – portréktól. Virgil kapcsolata a nőkkel kimerül az őket ábrázoló festmények felhalmozásában, ám nemcsak az ellenkező nem képviselőivel ilyen. Mogorva, magának való alak, aki a festményeken kívül mindenhez zsebkendővel vagy kesztyűvel nyúl. Egyetlen barátja van csupán, ám a szemében ő is inkább cinkostárs, mint igazi barát.

Egy napon azonban váratlan hívás érkezik Virgil irodájába, ennek hatására pedig igencsak felkavarodik az úriembert védelmező, őt falként körülbástyázó állóvíz: a titokzatos Claire kizárólag a nagynevű árverésvezető segítségét hajlandó kérni és elfogadni, hogy felbecsülje és eladja a szülei hagyatékát jelentő műtárgyakat. Virgil eleinte egyszerűen csak rossz néven veszi, hogy a lány nem jelenik meg a megbeszélt találkozókon, majd, mikor megtudja ennek okát, elkezdi érdekelni Claire rejtélyes személye. A közöttük kibontakozó kapcsolat számos kérdést vet fel, kezdve a két fél normálistól igencsak eltérő személyiségjegyeitől, a közöttük lévő korkülönbségen át egészen az igazi (eredeti) szerelem ígéretének valódiságáig, hihetőségéig.

A történet tehát valóban párhuzamba állítható a Hiteles másolattal, mégis képes valami egészen mást nyújtani. Virgil a képzőművészet világában érzi otthon magát, a való élet számára a szó szoros értelmében megfoghatatlan métely, amelybe csak nagy nehézségek árán tud beilleszkedni. Claire meghódítása is olyan nagy feladat számára, mellyel csakis úgy képes megbirkózni, hogy tárgyiasítja a nőt, akár egy festményt, illetve, hogy megfogadja a fiatal Robert tanácsait. Geoffrey Rush játéka olyannyira beleolvad a történetbe és a képzőművészet által uralt miliőbe, hogy a többi szereplőre szinte nincs is szükségünk, ezért aztán Sylvia Hoeks, Donald Sutherland és Jim Sturgess alakítása csak hab a tortán, a szintén remekelő mellékszereplőkről nem is beszélve. A Senki többet egy olyan igényesen és precízen fényképezett alkotás, melynek képi világából nem ugranak ki a festmények, a szereplők úgy járnak-kelnek közöttük, mintha maguk is épp csak leléptek volna az egyikről. Fabio Zamarion atmoszférateremtő beállításai egy rejtélyes múzeumba kalauzolnak minket, Ennio Morricone zenéje pedig a háttérbe húzódva járul hozzá ahhoz a különlegességhez, amit Tornatore ebben a filmben művel.

A Senki többet lassan csordogáló, fokozatosan kibomló drámának indul, aztán a rendező se szó, se beszéd, kihúzza alólunk a talajt, és egy másik műfajban folytatja a filmet. Ez az éles váltás azonban semmit sem vesz el a mű értékéből, sőt. Ahelyett, hogy kikerekedett szemmel próbálnánk megmagyarázni, mi is történt, egyszerűen csak hagyjuk, hogy Virgil mellett minket is sodorjanak a visszafordíthatatlan, Hitchcock Szédülését (Vertigo, 1958) idéző események. A csavaros befejezés magyarázat nélkül, bizonytalanságban hagy minket és kétségkívül emlékeztet arra, hogy minden és mindenki annak megfelelően változik, hogy épp milyen szögből tekintünk rá.

Értékelés: 75/100

IMDb: 7,8/10

Mafab: 79%