Anon Anon 
Február 25-én mutatták be a Vígszínházban Shakespeare egyik legellentmondásosabb alkotását, a Szentivánéji álom című darabot. Az előadás egy egészen új, felkavaró, mégis archaikus színben jelenik meg, egyszerre hagyományos és merően új.
William Shakespeare 1595-ben írta meg az eredeti művet, ami az ókori Athénban játszódik, azonban az angol mítoszvilág tündéreivel, manóival töltötte meg a színteret. Szerelemről, ármányról, politikáról és az emberi gyarlóságokról szóló műve az egyik legellentmondásosabb, legszabadszájúbb műve lett. Szinte botrányosan sok erotika jelenik meg benne, ami egyszerre jelentett biztos sikert és hatalmas felháborodást a korabeli közvéleményben. Shakespeare egyszerre volt a korszak legjobb producere, rocksztárja és megmondóembere.
Ezt a darabot és ezt a szellemiséget vette át és ültette egy modernebb környezetbe Kovács D. Dániel, a darab rendezője. Vette az alapművet és Nádasdy Ádám fordítása után Závada Péterrel készítette el az új színpadi változatot, ami az athéni környezetet házibulivá változtatta, az athéni polgárokat újgazdag mágnásokká, a mesterembereket amatőr színjátszó csoporttá. A darab a való világ mellett a szellemvilágot is megmutatja, tudatalattink, vágyaink és félelmeink, belső vívódásaink szellemeivel találkozhatunk a darabban, ami az őskáoszba olvad össze és alakul át mégis egy hatalmas művé, ami valójában egészen konkrét dolgokról, a legősibb kérdésekről szól: kik vagyunk, mit ér a szerelem, kihez tartozunk?
Az eredeti mű is meglehetősen pikáns, azonban az átírás – sőt, újraírás – következtében jobban átérezhető a mondanivalója, hiszen frissebb hangvételével, kiszólásaival közelebb áll a mai közönséghez. A darab új szövegezése és a rendezés is egyaránt erős. Mindent és mindenkit kifiguráz, a klasszikus színház útkeresésén át a színészek és rendezők viszonyán, vagy az amatőr színjátszáson keresztül a politikai témákig mindent. Egysorosokban még magára a darabra is reflektál – hogy miért modernizálja – , sőt, ahol kell, megmagyarázza, mit miért tesz. Nem szájbarágósan, épp ellenkezőleg: finom utalásokkal, apró mozdulatokkal, hangsúlyokkal, ami mind nem ért volna semmit, ha nincs olyan színészgárda a rendező kezében, mint amivel dolgozhatott.
A színészek meghálálták az új ötleteket és azt a frissességet, amit a rendező hozott látásmódjával, és olyan alakításokat láthattunk, amire sokáig emlékezni lehet. Eszenyi Enikő alakítja Pukkot (Puck), a minden csínytevésért felelős Vészmanót, aki mozgatja a szálakat – látszólag a tündérkirály parancsára. Eszenyi Shakespeare, fürge, minden-lében-két-kanál, apró, csínytevő manóját egy cinikus, számító manipulátorrá változtatta. Mozgása egy bottal járó vénasszonyé lett (amiben a művésznő sérülése is szerepet játszik), de pont emiatt a karakter még összetettebb, önmagát is kifigurázó, megkeseredett, paradox figura lett – valami teljesen más, mint amire számítottam, és valami egészen zseniális. Stohl András játékát kell még kiemelnem, aki Alap (Zuboly) szerepét játssza. Kisujjból hozza a figurát, mégis kell az ő színészi kvalitása ahhoz, hogy erős karakter lehessen ebben a rendezésben, hiszen egy szamárfejes embert ma már viszonylag nehéz komolyan venni. Stohlnak azonban sikerül elérnie, hogy érdekes, és ne nevetséges legyen a karaktere. A darab szerelmespárjait szerencsére új, fiatal színészek játsszák, azonban csak a Helénát alakító Bach Katát és a Lysandert alakító Ember Márkot tudom kiemelni, mert az ő játékuk volt egyedül kellemes, a többieké kissé túlzónak, erőltetettnek érződött. A tevékeny lidércek sajnos mind színészileg, mind dramaturgiailag nagyon gyengére sikeredtek. A próbák során vajon nem derült ki, hogy ez ennyire nem működik? Nem lehetett volna valahogy másként megoldani? Így sajnos az előadás leggyengébb láncszemének bizonyultak.
Meg kell említenem a hanghatásokat, a zenét, a díszletet és kosztümöket is. Mindegyik briliánsra sikeredett. Eleinte örültem volna, ha egy kicsivel extravagánsabbak a jelmezek, de végül be kellett látnom, hogy a mondanivaló így nagyobbat üt. A zenei betétek egészen fenomenálisak, nemcsak kiegészítették a színpadi jelenlétet és a szöveget, de élő, organikus elemként voltak jelen. Pukk jelenete a Diótörő zenéjével maradt számomra a darab legmeghatározóbb momentuma. Maga az átgondolt őskáosz, a rend a rendszertelenségben. Csak ódákat tudok zengeni róla.
A Vígszínház Szentivánéji álom előadása híd generációk között. Friss szemléletű színház, amiben megjelenik minden, ami fontos az előző és az új színházi generációnak. Hatáskeltés, élmények és gondolatok átadása. A bejáratott nagy nevek brillírozhattak, de megmutathatták magukat az új tehetségek is. Ösztönök, álmok, valóság és képzelet keveredik az előadásban, akárcsak magában a darabban. Shakespeare álma tovább él.
