John 
Forrás: est.hu
Ezen a héten mutatták be a sajtónak Kenyeres Bálint első nagyjátékfilmjét, a nemzetközi koprodukcióban készült Tegnap-ot (2018). A film a Locarnói filmfesztiválon debütált, a magyar közönség számára pedig szeptember 6-ától lesz elérhető a mozikban. A filmből árad az „elsőkre” jellemző ambíció, szenvedély és izgalom – és természetesen a hibák sem maradhattak el.
Victor Ganz, az 50-es éveiben járó sikeres svájci üzletember egy nap nyugtalanító híreket kap cégének észak-afrikai építkezéséről, így azonnal a helyszínre siet, hogy kezébe vegye az irányítást. Ott tartózkodása azonban nem várt fordulatot tartogat a számára. Régi törzshelyén szó szerint megelevenedik előtte a múlt egykori, eltűntnek hitt szerelme képében – akit sajnálatos módon ismét szem elől téveszt. A férfit hatalmába keríti az elkeseredés, és elindul a múltba, hogy megtalálja az elveszettnek hitt nőt.
A Tegnap története egyáltalán nem egy rossz koncepció. Mindig érdekes látni, mennyi minden – pénz, család, jólét – értelme veszik el a süllyesztőben, ha a valódi boldogságot keressük. Akkor különösen érdekes a dolog, ha ezt a boldogságot Victorhoz hasonlóan a tegnapban keressük. A történet vizuális prezentálása is jól történik: a főszereplő aktívan kitölti a teret, a színész szavak nélkül is érthetően képes közvetíteni a szükséges érzelmeket. Azonban, ahogyan mondják, az ördög a részletekben rejlik. A koncepciótól mélyebbre tekintve szembe ötlenek azok a – ha nem is feltétlen hibák –, de mindenképpen zavaró elemek, amiktől a Tegnap sokat veszít a hatásából.
A felvételek nem mindenhol a legszebbek – a közelik gyönyörűek és jó minőségűek, a madártávlatok viszont inkább a 2000 előtti filmes világot idézik. Mindkét látványvilág megfelelne a filmnek, más-más módon, de ugyan olyan eredményesen képesek lennének kihozni a maximumot ebből a nyugtalantóan egzotikus környezetből, a kettő együtt azonban elég diszharmonikus. A kameraállásokra is hasonló megosztottság jellemző. Néhány beálltás nagyszerű, – például, mikor a kocsiban szinte a főszereplő mellett utazunk – néhány azonban inkább elvesz, mint ad az adott jelenethez.
Ennek ellenére a filmnek van egy tagadhatatlan hangulata, amit egyértelműen a látványvilágnak köszönhet. Hiába minden diszharmónia, a koncepció tiszta marad. A kegyetlen sivatag minden érzékszervünkre hat: érezni a rossz minőségű szövetet a bőrünkön, a szomjúságot és száraz levegőt. A szereplőket ért minden fizikai ingert – legyen az pofon vagy egy szélroham a tenger felől – át lehet érezni.
Ez azonban kizárólag a kívülről érkező behatásokra igaz. Ami a valódi érzelmeket, motivációkat, gondolatokat illeti… nos, nagyon kis részük jön át. Ráadásul ez nem csak az érzelmekre, hanem magára a cselekményre is igaz. Minél jobban előrébb halad a film, annál inkább elsodródunk attól a tiszta és átlátható felállástól, ahonnan kiindultunk. Adnak elénk egy karaktert tiszta expozícióval, aztán hirtelen megcsavarodik a történet, és jóformán értelmét veszti. Úgy hat a film, mintha egy lázálmában motyogó ember visszaemlékezéseit látnánk: van egyetlen fő cselekményvonal, amihez itt-ott egymáshoz többé-kevésbé kapcsolatható események csatlakoznak.
A legnagyobb problémát az jelenti, hogy bár a képi világszép és realisztikus, sem a történet, sem a szereplők nem állnak meg a lábukon. Az ígéretesen induló történetből a bárban történt incidens után lassanként kiveszik minden logika. Főszereplőnk, aki egyébként egy pénzzel, hatalommal és tökéletesen érthető érzelmi motivációval felszerelt, kezdetben megdöbbentően emberi karakter cselekedeteiből kiveszik a józan ész. Értelmetlen, néhol egyenesen ostoba lépésekkel halad a kiszemelt célja, a szeretett nő megmentése felé, ami egyre inkább tűnik szánandónak, mint hősiesnek. Mert hát lássuk be: amíg ő legalább háromszor meghal a sivatagban, addig őt egy feleség és egy kislány várja haza, akiket annyira sem vesz számba, hogy felvegye nekik a telefont.
Hasonló ambivalenciát tapasztalhatunk magukban a jelenetek hosszában is. Meglehet, hogy lélektani történetet, belső utazást követünk végig, ez azonban nem indokolja, miért olyan elnyújtottak a jelenetek, és miért van belőlük ennyi. Minden beálltás egy leheletnyivel hosszabb, mint kellene neki. Nem tűnik soknak az a lehelet, viszont, ha sokáig fújjuk ki a levegőt, előbb-utóbb belefulladunk. Sok olyan 1-2 perces jelenet van a filmben, amit következmény nélkül ki lehetett volna hagyni. Rétestésztaként nyúlik a film, a töltelékként szolgáló események pedig egyre hézagosabbak.
Ami minden kritikán felül áll, az a színészi játék. Kiváló tulajdonosra talált az Arany Pálma díj Vlad Ivanovnál (Victor Ganz), de az érdem korántsem csak az övé. A visszatérő szereplőktől a legutolsó statisztáig mindenki nem csak testben, de lélekben is ott van, az egyes karakterek jelenléte szinte sugárzik a vászonról. Ritka az ilyen összeszedett csapatmunka.
A színészi teljesítmény is azt támasztja alá, hogy ez a film egyáltalán nem rossz, pusztán „első”. Látni és érezni az akaratot és a tehetséget, ami megbújik ebben a filmben, de sok akar lenni egyszerre. Ennek hátterében nyilvánvalóan az is közrejátszik, hogy mekkora létszámú, javarészt külföldi stábbal kellett Marokkóban dolgoznia.
Arra azonban, hogyan kell a belénk fektetett bizalmat kamatoztatni és alkotó erővé kovácsolni, tökéletes példa a Tegnap. A Filmalap támogatásával készült mozi a magyar Mirage Film, a magyar Travisss Film, a francia Films de l’Aprés-Midi, a holland Rotterdam Films, a német One Two Films, a svéd Chimney Pot és a Film i Väst, és a marokkói La Prod koprodukciója.
