Star Trek: Discovery – Az első két epizód beszámolója

A Csillagflotta U.S.S. Shenzhou nevű hajója egy azonosítatlan tárgyra bukkan az űrben, amiről rövid úton kiderül, hogy egy ősi Klingon jeladó. A háborgatásával a hajó első tisztje, a Vulcánon nevelkedett Michael Burnham sikeresen felpiszkálja a galaxisszerte őgyelgő huszonnégy klingon törzs valamennyi képviselőjét, így tíz évvel Kirk, Spock és az Enterprise indulása előtt küszöbön a háború. Eonoknyi kihagyás után ismét felizzanak a térhajtóművek, maximumra kattannak a fézerágyúk, átállnak a tartalék rendszerek, gyűrődnek a homlokok és megindulnak a Föderáció élre vasalt szekerei. A moziban ugyan az utóbbi évek során háromszor is barangolhattunk a legvégső határon, az a formátum, amire az egészet kitalálták, csak várt és várt a megfelelő pillanatra, hogy aztán újra előléphessen a fényre. Ez a pillanat most elérkezett: úgy hívják Star Trek: Discovery (2017). Örülünk.

Ez legalább akkora TV történelmi happening, mint hogy nemrég az új Twin Peaks (2017) széjjel csapta az agyadat, vagy amilyen az éppen forgó 11. X-akták évad bemutatása lesz jövőre. Az ide vezető út a gyártás közben fellépő anomáliák miatt meglehetősen rögös volt, a várakozás hosszú, az elvárások pedig az előd sorozatok ismeretének folyományaképpen magasak. A J.J. Abrams fémjelezte új generációs mozik kicsit ugyan kiszorították a tudományos fantasztikumból a tudományos részt, a fordulatszámot, a hangvételt pedig igazították a mai mainstreamhez, de aki azt mondja, hogy nem élvezte azt a 3×2 óra fényszennyes űrkalandot, az nem tudja, mi a korrekt mozis szórakoztatás. Ezeknél a filmeknél nagyjából fél perc vászonidő kellett karakterenként, hogy összekacsints velük egytől egyig, később pedig úgy üdvözöld őket, mintha csak tegnap lett volna, hogy Kirk befoglalta az Enterprise kapitányi székét.

És ez az, ahol egyelőre a Discovery csak bambul maga elé, és nagyokat pislog. Mert sajnos hiába szól ez a két rész szinte csak és kizárólag Michael Burnham első tiszt karakterének bemutatásáról és építéséről, nem kerül hozzánk sokkal közelebb, mint ahonnan indult. Érdekesnek ígérkező sztori van mögötte, és később izgalmas karakter lehet belőle (és kétségkívül lesz is), de egyelőre csak egy karakter-embrió. A híd többi tisztje ezen analógia szerint meg akkor épp csak zigóta állapotban van, senki se elég érdekes. A parancsnoki híd, mint egy nagy open office egy hazai multi egyik emeletén. Unalmas, karakter nélküli arcok, akik túl sokat pofáznak, és csak érdektelen frázisokat. Jogosan vetheti közbe a kedves olvasó, hogy “de hisz még csak két rész ment le a tizenötből”. Szerintem az még sok is. A True Detectivenek (2017) elég volt pár jelenet, de ha maradunk a Star Treknél, anno a Deep Space Nine (1993), de főleg a Voyager-széria (1995) is egész szépen teljesített ezen a téren, így a Discovery kezdése ebből a megvilágításból egyelőre elég harmatos.

Egyéb tekintetben viszont nincs miért bántani ezt a két részt. A felvezetéssel persze nem sokat tököl, a pilot epizód végére az ártatlan kis szóló felfedező túra egy galaxist rengető háború gyújtópontjává eszkalálódik – még szép, hogy nincs nagyon idő a karakterekre. Mindez alig 40 perc alatt? Ha ebben a tempóban folytatják, akkor egy valami biztos: üresjáratok nem nagyon lesznek. Kérdés, jót tesz-e ez a sorozatnak.

A sokak által várt Star Trek-feeling az ismerős hajó belsőknek, egyenruháknak, a klingonoknak és a sorozatra jellemző néhol khmm… érdekes dramaturgiai fordulatoknak köszönhetően (mondjuk ez leginkább a régebbi szériákra jellemző: a stáblista előtt három perccel még mindenki reményvesztetten, félholtan, kibelezve lebeg a hajó üszkös roncsai között, alig másfél perc múlva pedig már jólfésülten mosolyognak és koccintanak a győzelemre a hídon, majd szép lassan bekúszik a vége főcím) és teljesen jól átjön. A jelmezek és az egész látványvilág nagyon jól alá dolgoznak ennek. Néhol egy kicsit visszafogottabb fénymosás kellemesebb lenne a szemnek, de az azért már most látszik, hogy a vizualitásán nem fog elcsúszni a sorozat remélhetőleg hosszú és eredményes élete. Egyértelműen a szereplők közti dinamikán kell majd javítani, de jó páran még fel sem tűntek a színen, így az csak később fog kiderülni, mennyire aknázták ki a csapatdinamika adta lehetőségeket az elkövetkezendő részekben. Az sem ártana, ha kicsit pihentetnék a térhajtóműveket, és lassítanának a tempón, mert így a két rész egy stand alone epizódként megjárja, de ez a nagy rohanás teljesen felesleges egy tizenöt részesre tervezett évad esetében.

Biztos vagyok benne, hogy egy ifjú kadétot, egy leendő rajongót simán beszív a sorozat, de egy ősrégi Trekkie-vel azért már nehezebb dolga lesz. Ahhoz nem elég csupán a széria kötelező elemeit egymásra dobálni és rámutatni, hogy tessék, Star Trek, szeressétek! Persze szeretni fogjuk így is, de korántsem leszünk annyira elköteleződve, mint azt a Csillagflotta eszmeisége megkövetelné. Az első két rész viszont pont arra volt jó, hogy általa bizakodva tekintsek az eljövendő ismeretlenbe, mert az ugyan tény, hogy látványos és szórakoztató másfél órát raktak össze a készítők, de egyelőre még nem mutatta meg magát az igazi Discovery. Meglátjuk.

Értékelés: eddig 60/100, de gyanítom, ez az évad végére azért feltornázza magát legalább 70-ig, talán még tovább.

IMDB: 7,3

Mafab: N/A