Anon Anon 
A nyári pihi és fesztiválszezon után újra fellendült a lemezkiadás, és ez meg is látszik a szeptemberi felhozatalon. A zenekarok nem sajnálták a hallgatóságot, rengeteg említésre méltó új anyag jelent meg a piacon, így a lemezmustra is visszatér, és megosztjuk veletek, mi melyik új megjelenéseknek örülünk leginkább.
Fidlar: Too (október 2.)
A Los Angeles-i garázspunk zenekart nem azért hallgatjuk, mert egyedi a hangzásuk, vagy mert világmegváltó szövegeket írnak, hanem hogy szórakozzunk. Az előző album erősen stoner punk-ra sikerült, meg se próbálták megváltani a világot komoly mondanivalóval, vagy korszakalkotó hangzással, hanem a fű, pia, haverok, mi kell még? életérzést adták át a számokkal.
Ez a második albumnál se változott, kicsit poposabb lett a hangzás, de nem kell megijedni, nem adták el a lelküket, ugyanolyan tipikus érezd jól magad, ne izgulj az élet dolgain számokkal van tele, erről már a Sober és Overdose címek is.
Egy kis kaliforniai napsütést kölcsönöz deszkázás közben a hideg őszi napokon. (BB)
The Dead Weather: Dodge and Burn (október 25.)
Amikor egy olyan supergroup „dob” össze egy új albumot, aminek tagjai egyenként is csak aranyat tudnak felköhögni, ahhoz kétség nem fér, hogy abból csak jó származhat. Ez a helyzet az új Dead Weather albummal is, nincs rajta töltenékszám, a Dodge and Burn ugyanúgy a menőség hallható esszenciája, mint eddig bármi, ami kikerült a zenekar karmai közül. Ráadásul le merném fogadni, hogy az egész körülbelül egy közös dzsemmelgetés szüleménye, mert az erőltetettség szikrája sem fedezhető fel a számokban.
Nem is tudom, hogy várhatnánk rosszat egy olyan zenekartól, ahol Jack White ül a dobok mögött, Allison Mosshart énekel, és mindezt kétoldalt kíséri Dean Fertita gitáron és Jack Lawrence a torzítottnál is torzítottabb basszusgitáron. Talán még őrültebb, mint az eddigi dalok, a Rough Detective a maga multi-vokálozásaival és néhol kiszámíthatatlan dallamváltásaival egy kész remekmű.
Klasszikus Dead Weather, aki meg nem tudja, miről beszélek, itt egy lemez, amit mindenképpen hallgasson meg, kétségtelenül négy őrült zenei zseni műve. (BB)
Peaches: Rub (október 25.)
Két olyan koncerten jártam eddig életem során, ahol szoborrá dermedve figyeltem, mi történik a színpadon, ebből az egyik most nem aktuális, a másik a Szigetes Peaches koncert volt. Bár a művésznő törött lábbal egy tolókocsiban nyomta végig a bulit, mégis életem egyik legmeghatározóbb koncertje volt. Nem csak azért, mert olyan bizarr emberek voltak a színpadon, mint egy meztelen mű mellű srác, hanem Peaches kisugárzása, és vagánysága miatt.
Nem állítom, hogy az album szerelem első hallásra, de megvan az a tipikus szociokritikus mondanivalója, ami Peaches munkásságának lényege, és nem üres dolgokkal dobálózik egy olyan albumon, amin olyan sztárvendégek működnek együtt vele, mint Kim Gordon, Simonne Jones vagy Feist.
A lassan nagyi korú művésznő még mindig tudja, hogy hogyan kell polgárt pukkasztani, minimál, fülbe mászó szövegekkel és dallamokkal. (BB)
Duran Duran: Paper Gods (szeptember 11.)
A banda, amely még a 80-as években írta be a nevét a rajongói köztudatba, továbbra is lelkesen alkot. Új, Paper Gods című lemezükkel ugyan nem alkottak semmi formabontót az eddigi, szintipopos vonalhoz képest, ám aki szeretne egy kicsit nosztalgiázni, annak tökéletes. A névadó dal cinikusan kóstolgatja egy kicsit a mai műanyag világot, ahol igazi tehetségek helyett a nagy műgonddal megkreált papírmasé-sztárocskák uralják a színpadokat.
Ám az albumon szerencsére még jó néhány olyan szám is szerepel, amelyek eloszlatják ezt a depresszív disztopikus hangulatot, és felpörgetik a bulit. A Last Night in the City fülbemászó ritmusával, a Lindsay Lohannel kooperációban készült, fiatalos szellemet felvonultató Danceophobia és a Face for Today tüzesen lelkesítő szellemű refrénjével mind nagyon jól eltalált dalok lettek. (Blackphoenix)
Amorphis: Under the Red Cloud (szeptember 4.)
A finn metál banda igazán megadta a módját negyed évszázados születésnapjuk megünneplésének; új albumuk rendkívül színvonalasra sikeredett. A címadó Under the Red Cloudban a keleties beütésű zongoradallamok és a zúzós basszusgitár, illetve a tiszta hangú ének és a metálos hörgés kontrasztja igazán hatásos, és valóban azt az érzést kelti bennünk, mintha egy egzotikus, de háború sújtotta terület vörös holdja alatt sétálnánk.
A sokszínű albumon, amelynek számai méltó folytatásai az első dalnak, idáig egyedülálló módon egy kis női energia is helyet kapott. Aleah Liane Stanbridge éneke a The Four Wise Onesban csak néhány pillanatra, és művésziesen elfátyolozva hangzik fel, ám a White Nightot már ő indítja eredeti, maszk nélküli hangján, ráadásul az énekesnő a dal alatt végig Tomi duett partnere marad. (Blackphoenix)
