Erunder 
Tegnap este ültem be a szegedi Hungi Vigadóban tartott színházi előadásra, ami a Magánlabirintus címet viseli, és egy olyan pszichedelikus élménnyel gazdagodtam, amit muszáj veletek megosztanom.
Időről időre olyan filmeket is megnézek, amik a művészfilm kategórián belül is még különcnek vannak titulálva, ezen kívül néha meg még olyan alternatív kulturális eseményekre is ellátogatok, amit a mainstream szórakozás kedvelői könnyedén hipszterkedésnek hívnak. Ilyesmik a versfelolvasó estek, az alternatív zenei koncertek, és a Magánlabirintushoz hasonló színházi előadások. Mindezt persze okkal teszem, ami nem sznobizmusból, vagy kultúrmazochizmusból fakad, hanem abból, hogy egyfajta egyensúlyt tartsak az általam fogyasztott tartalmakban. Ugyanis a rengeteg agyzsibbasztó ostoba látványorgia blockbuster után jól tud esni a szellemünknek, ha olyat is megtekintünk, ami gondolkozásra kényszerít, és amitől picit átértékeljük a minket körülvevő világot.
A Genéziusz társulattal már mondhatni, hogy régi ismerősök vagyunk, így találtam rá erre az előadásra is, amire már a különleges helyszínválasztás miatt is kíváncsi voltam. A Hungi Vigadó első emeleti aulája egy olyan gyöngyszeme Szegednek, mely egyszerre ad betekintést a múltba és nyújtja nekünk azt az érzetet, hogy egyfajta poszt-apokaliptikus városi környezetbe csöppentünk, ahol már csak a régi világ romjai állnak. A darab rendezője, Horváth István saját bevallása szerint is, amikor meglátta a hatalmas indusztriális teret a vakolatlan falaival, egyből az jutott eszébe, hogy a Magánlabirintust itt kell játszaniuk.
A helyzet pedig az, hogy ennél keresve se találhattak volna megfelelőbbet az előadás helyszínének. Azt már a címből és az eddig leírtakból is gondolhatjátok, hogy a szóban forgó darab nem hétköznapi. Nem egy egyszerű lineáris történettel operáló színdarabról van szó. A Magánlabirintus Kőhalmi Ildikó negyedik verses kötete, mely egy ember önkereséséről, hogy a címhez picit visszakanyarodjunk belső útvesztőjében való bolyongásról szól.
Ám Horváth Istvánnal az előadás után abba is beavatott, hogy a nézőik mindegyikének mást és mást jelent a történet. Volt, aki a jelenlegi politikai helyzetből való menekvést, és olyan is aki a modern világ hitetlenségének kritikáját látta benne. Én személy szerint egy szerelmespár egymásra találásának történeteként értelmeztem, akik az őket elnyomó rendszer szolgáinak törekvései ellenére is kitartanak egymás mellett.
Cikkem címében a darab ezen tulajdonsága miatt kapta az előadás azt a megnevezést, hogy a színházak Twin Peaks-e, mert ahogyan David Lynch sorozatának sem egyértelmű az üzenete, és ahogyan ő is a nézőkre bízta az értelmezést, úgy a Magánlabirintusról való gondolataink többet árulnak el rólunk, mint magáról a történetről.
Az előadás értékét tovább növelik a színészek teljesítményei. A komoly, balettszerű táncelemek különböző mozgáskultúrai megmozdulásokkal megfűszerezve folyamatosan reflektálnak a másik két színész által előadott versekre, melyekben a mély érzelmek és a nem hétköznapi gondolatok keverednek.
Így hát ha az ember szeretne egy picit közelebb kerülni önmagához, és másfél órában egy olyan színházi élményt kapni, mely egyik másik előadásnál sem történhet meg, úgy azoknak bátran ajánlom a Genéziusz Színház Magánlabirintus című előadását.
