Szólíts a neveden (2018) kritika

André Aciman regénytrilógiájának utolsó darabja, a Call me by your name (2007) csaknem egy évtizedet várt arra, hogy a megfelelő kezekbe kerüljön. A lassú folyóként araszoló romantikus drámát Luca Guadagnino vitte filmre. Alkotása itthon 2018. február 8-án kerül a mozikba. A Szólíts a neveden (Call my by your name, 2018) a kritikusok és a nézők körében is igazi siker, amit három Oscar-jelölése is bizonyít. A film egy napjainkban is kendőzött témát mutat be: két férfi szerelmét.

Ahogy a való életben sem, itt sem lehet konkrét „cselekményről” beszélni. Nincsen varázsos „egyszer volt, hol nem volt”, egyszerűen belecsöppenünk az események közepébe. Megjelennek a szereplők, élik viszonylag eseménytelen, ismétlődő, de boldog mindennapjaikat, a kicsi darabokból pedig két óra alatt összeáll egy történet, amit igazán csak átérezni lehet, mert elmesélve túl egyszerűnek tűnik.

Ha mindent leválasztunk a történetről– érzelmeket, gondoltokat, időt stb. –, akkor ezt a szinopszist kapjuk: Elio Perlman egy kozmopolita tudós házaspár 17 éves fia, aki már fiatalsága küszöbén is szellemileg egyenlő partnere szüleinek. A professzor és felesége minden nyáron vendégül látják egy diákjukat olaszországi nyaralójukban. Ezúttal egy amerikai férfi, Oliver érkezik hozzájuk. A férfi személyisége sugárzó, mindenkit magával ragad, a nyár pedig gyorsan elillan a jó társaságban. Eliot és Oliver között fokozatosan elmélyül a kapcsolat>barátságuk szerelemmé alakul,, az együtt tölthető napok száma azonban vészesen fogy. Történetük nem ér boldog véget: Oliver hazautazik, és mindketten külön utakon folytatják tovább az életüket.

Meglepőnek tűnhet, de a Szólíts a neveden legnagyobb erőssége az időtlenség, nem pedig a bátorság, hogy a homoszexualitást állítja középpontba. Van eleje és vége, de világosan érezni, hogy a kezdet nem egyenlő a történetével. A történet a nem túl távoli ’80-as években játszódik, valahol Észak-Olaszország gyönyörű tájain. A sokat megélt, ám pont ettől otthonos villa,– ahol szereplőinek minden évben nyaralnak és rítus szerűen megvendégelnek valakit – a hatalmas kert tele gyümölcsöt adó fákkal és, a meleg nyári napok összemosódó egymásutánisága időtlenségbe zárják a történetet.

A film nyitánya – az antik szobrok egymás után vágott fotói –  nem csupán a karakterek szenvedélyét mutatja az ókori Róma művészete és kultúrája iránt, azt az  állandóságot, idilli állapotot szimbolizálja, hogy természet, a szellem ésaz ember harmóniában élhetnek együtt. Ugyan a film eseményekben nem igazán bővelkedik és a hosszúsága miatt néhol hagyja lankadni a néző figyelmét ez nem vesz el túlzottan sokat az élményből.

A Szólíts a neveden lassú, de nem elnyújtott. Ezt az érzetet erősítik az operatőri fogások is. Sok a közelikből néha már túl sok, a gyors és váratlan vágások ellenben megfelelő arányban vannak jelen a filmben és frappánsan, szinte láthatatlanul segítik egybemosni a napokat. Egyedül az Elio álmánál használt effektnél éreztemúgy, hogy ennek a fogásnaksemmi keresnivalója ebben a realisztikus filmben, ám ezért a néhány másodpercért bőven kárpótoltak a gyönyörű felvételek, no és persze a változatos kameramozgás.

A zenét, amely szintén varázslatos Sufjan Stevens szerezte. Fontos kiemelni, hogy két-féle zenei világ jelenik meg a filmben: Elio révén lágy, klasszikus dallamokat hallhatunk, emellett azonban megjelennek a ’80-as évek romantikus számait idéző dalok is. Sajnálatos, ha valaki angoltudás nélkül nézi meg a filmet, mert a dalszövegek mindig reflektálnak az aktuális pillanatra, s néha a szereplők helyett mondják ki azok érzéseit.

A „körítés” tehát remek volt, de milyenek voltak maguk a színészek? Játékuk megítélésének legfontosabb pontja a hihetőség. Nincs kiábrándítóbb, mint mikor a karakterek szerelmét a színészek személye hitelteleníti. Hiába nem tolakodó a két férfi szerelme sem a vásznon, sem a történetben, mégiscsak ez a titkos, csendes, szomorú viszony a lényeg, épp ezért életbevágó volt, hogy a két karakter/színész közötti vonzalom hihető legyen.

Timothée Chalamet (Elio) és Armie Hammer (Oliver) szerencsére jól működnek párként, van köztük szikra. Noha a legjobb férfi főszereplőnekjáró Oscarjelölést Timothée Chalamet kapta, engem Armie Hammer alakítása jobban lenyűgözött. Chalamet Eliója, míg minden másban tényleg remekelt, romantikus jelentekbeninkább a sok ugrással, verekedéssel és harapással inkább emlékeztetett egy aranyos kölyök tigrisre – Armie Hammer ezzel szemben ugyanaz a személy maradt a strandon és az ágyban is.

Apropó, ha már erotika: e tekintetben hibátlan a film. Pontosan annyit látunk, amennyit látnunk kell: a rendező nem esett abba a hibába, amibe a legtöbb klasszikus romantikus film készítői, akik szerint, ha romantikáról vagy erotikáról beszélünk nem hiányozhat a kandalló előtti andalító sokperces szexjelenet. Mellékesen a témát – vagyis két férfi szerelmét – figyelembe véve egy ilyen jelenet egyébként sem fért volna bele.

Luca Guadagnino által írtkönyv hangulatának és lényegének átadása tekintetében csaknem tökéletes adaptációt készített. Egyedül azt sajnálom, hogy az időtlenségben elég sok részletelveszett. A film címét is adó mondat, a „call me by your name” (szólíts a neveden) annak elismerése, hogy ha másban nem is, érzelmeiket és szellemüket tekintve Elio és Oliver azonosak. Neveik felcserélése szerelmük legerősebb és sajnos egyetlen kimondható bizonyítéka – mindezt azonban a film nem érzékelteti.

Hasonló, bár kevésbé fájó mulasztás Oliver múltjának megismertetése, amelyből jóformán semmit sem tudunk; illetve a római út bemutatása, ahol Elio és Oliver a nagyváros nyüzsgésében láthatatlanná válva végre az utcán is valódi párként viselkedhetnek…ezt azonban sem a részeges éjszaka, sem az impozáns vízeséshez tett kirándulás nem mutatta meg.

A Szólíts a neveden amellett, hogy remek film, de fontos üzenetet is közvetít, amelyet a játékidő legvégén az apa meg is fogalmaz: a szerelem normális, minden más részlet csak mellékes. Ha történetesen egy nő és egy férfi románcát követte volna végig a film, a beteljesületlen kapcsolat látványa ugyanúgy hatott volna. Sokkal fájdalmasabb látni hát azt a szomorú tényt, hogy két egymáshoz illő ember önhibáján kívül nem lehet együtt. Összességében tehát a Szólíts a neveden nem tökéletes, de kimagasló, ígéretes kezdése az új évnek.

Értékelés: 83/100

IMDb: 8,3/10

Mafab: 93/100