Erunder 
Igaz, csak nézője voltam a szegedi általános iskola falába rejtett időkapszula kinyitásának, de így is valóságon túli volt az egész.
A történet röviden annyi, hogy pontosan 50 évvel ezelőtt több szegedi általános iskolában időkapszulákat helyeztek el. Egy volt a Rókusi Általános Iskolában, ahol azt ma fel is bontották.
Izgalmasnak találtam, hogy kicsit bekukkanthatunk a múltba, az akkori kisdiákok fejébe, hogyan gondolkozhattak a jövőről. Majd kinyitották a kapszulát és … Előre szaladtam. Tekerjünk egy kicsit vissza!
Szóval, elmentem az eseményre. Hozzám hasonlóan rengeteg embert érdekelt még a dolog. Szülőket, tanárokat, régi diákokat. Persze ott voltak a jelenkor tanulói is, de többségükön inkább azt lehetett érezni, hogy mennének ők haza videójátékozni, mert ez a kötelezően kiöltözős macera még ma is olyan kényelmetlen, mint az én gyerekkoromban volt. Persze izgatottan várták ők is, de beszéljenek helyettem inkább a lurkók arcai.
Természetesen valamennyire izgultak a gyerkőcök is, ám a felnőttek számára mégis többet nyújtott ez az egész. Azok a felnőttek, akik akkor voltak az iskolában tanulók, mikor a kapszulát elhelyezték, elárulták, hogy nagy izgalommal tértek vissza. Mert hát emlékezni, nosztalgiázni jó. A régi barátokkal találkozni pedig még jobb.
Az iskola még egy kiállítást is rendezett a 60-as 70-es évek használati tárgyaiból, amiknek többségéről a mai gyerekeknek valószínűleg fogalma sincs, hogy mire valók. Az ünnepség után a süti-kávé-szendvics kombóval megspékelt tornatermi rendezvényen a látogatók ki is próbálhatták őket, és fel is idéződtek a régi szép emlékek.
Az intézmény egyik tanárnője még csak 10 éves volt, amikor a kapszula a helyére került. A pláne viszont az, hogy ő már akkor is ennek az iskolának a falai között töltötte idejét, csak még mint diák. Fel is idézte a gyerekeknek, hogy mennyire egy másik világ volt még az a szenespincével, a pedellussal, a nyamvadás töltőtollakkal, mikor mobiltelefonnak és internetnek még a hírét sem hallották, és a tanácsköztársaság megalakulását kötelező volt ünnepelni.
Sejthetitek már merre halad a történet. Igaz, én is sejthettem volna, mikor a Mint a mókus fenn a fán dalocskát énekeltették a gyerkőcökkel, és mikor Ady Endre versét, az Üzenet egykori iskolámba című költeményét csak részben szavaltatták el az egyik kis diákkal. Egy idei március 15-i történet is az eszembe jutott, mikor egy diákkal olyan Petőfi verset akartak elszavaltatni, aminek a vége nem tetszett a vezetőknek, ezért arra kérték a kissrácot, hogy az utolsó versszakot hagyja ki. Hasonló történt itt is, csak az első pár versszakkal. Szép! Az Ady-évben, a költészet világnapján, szép! Ám ez már egy másik történet, és inkább a mai kor és rendszer kritikája.
Tehát végül, nagy nehezen, némi kalapácsolás, kínos versmondás és öncenzúra után kinyitották az időkapszulát. Örömujjongás, juhé! Majd a palack is nehezen nyílt, de az is megadta magát. Megtudtuk, mi áll a rejtélyes időkapszulában.
Igen. Ezt bizony jól látjátok (ha ránagyítotok a képre), egy olyan üzenet, amit ha nem a saját szememmel látok, el se hiszem. A legszebb része talán a vége. Az utolsó bekezdés, mikor azt kérik a 2019-ben élő diákoktól, hogy a tanácsköztársaság 100. évfordulójának ünnepségein olvassák fel a levelet.
A levél mellé még néhány kisdobos tagsági könyv, kisdobos és úttörő igazolvány is befért az üvegcsébe.
Üzenetet arról, hogy mai világunkat mikép képzelik el, így csak részben kaptunk. Tanácsköztársaságnak, bár valószínűleg politikai nyomásra. Kultúra és valódi múltba tekintés nélkül maradunk. Ez van. Ilyen a kis magyar valóságban egy időkapszula 1969-ből.
Gyorsan túl is lendül a tömeg az egészen. Csak a levél felolvasásának elején hangzik fel néhány idősebb diák hüledezése, de az is hamar abbamarad. Emberek szét, tornaterem, süti-kávé-kombó és mehet a nosztalgia. Pár nap múlva egyébként az iskola elhelyez majd egy másik időkapszulát, melyből reméljük a jövő kis gyerkőcei többet megtudnak a mai korról, mint mi az 50 évvel ezelőttiről.
