Blackphoenix 
Forrás: toplakzoltan.blog.hu
Alig került forgalomba Toplak Zoltán Férfisors 2.0 – A férfiak ellen hangolt társadalom című könyve, máris nagy port kavart a magán könyvkiadásba belevágni vágyó írok Facebook-csoportjában. A téma ugyanis eléggé megosztó: a szerző azt boncolgatja, hogyan siklott ki és esett át teljesen a ló másik oldalára a feminizmus, illetve milyen hátrányos megkülönböztetéssel kell azóta szembesülniük a férfiaknak. Az erősebbik nem sorsának erre a fordulatára és a korábbiakhoz képest megváltozott állapotára utal a 2.0 jelzés is. Amint az várható volt, akadtak hölgyek, akik felháborodtak, ezután természetesen urak is, akik szintén. Nőiesen bevallom, volt olyan hozzászóló, aki rendesen kihozott a sodromból engem is. De vajon hideg fejjel átgondolva kinek lehet igazat adni (ha lehet egyáltalán lehet)? És vajon Zoltán könyve mennyiben járul hozzá egy építő párbeszédhez?
Ahogyan az már sejthető a Férfisors 2.0 magánkiadásban jelent meg 2020-ban. A borítót maga a szerző készítette, és nagyszerű érzékkel választott fotót hozzá. A fekete-fehér képen drótkerítésen keresztül egy zord tekintetű férfi látható, aki mintha igyekezne minél inkább megkeményíteni a szívét, hogy képes legyen elviselni a rá mért csapásokat. Teli találat ez a kompozíció, amely még inkább felerősíti az egyébként is figyelemfelkeltő cím és alcím hatását.
Toplak Zoltán, a Valódi Egyenlőségért Civil Társaság elnöke és a Férfihang internetes magazin egyik szerzője csupán a feminizmus szélsőséges változata ellen emeli fel a hangját. Már az előszóban kijelenti, hogy tiszteli a nők tanuláshoz, munkához, szavazáshoz és szabad párválasztáshoz való jogát. Ezután különböző példákra és statisztikákra hivatkozva sorra veszi a véleménye szerint elterjedt hazugságokat a nők kollektív elnyomásával kapcsolatban, illetve azokat a tényezőket, amik a férfisorsot megnehezítik.
A szerző jó néhány olyan dolgot megemlít, amit a társadalom tabuként kezel, így valóban nem igazán szokás beszélni róla. Mivel a férfiaktól hagyományosan az erősebbik nemhez méltó viselkedést várják el, és nem nézik el nekik a bajba jutott szerepbe kerülést, nem sokan emlegetik, hogy ők is lehetnek párkapcsolati erőszak áldozatai. Ez persze általában nem fizikai, hanem szavakkal való bántalmazást, lelki terrort, manipulációt és zsarolást jelent. Mindez persze éppen ugyanolyan gyilkos lehet, mint a verés, ráadásul sokkal nehezebb fényt deríteni rá.
Szintén nagyon kártékony játszma, ha egy nő csupán azért vállal gyermeket, hogy magához láncoljon egy férfit. Ebben az esetben a párja teljesen kiszolgáltatott, és akkor is kénytelen beleállni az apa szerepbe, ha még nem érzi magát késznek rá, illetve ha már pontosan tudja, hogy az adott párkapcsolat kudarcra van ítélve. Egy válás is hatalmas trauma lehet a férfi számára, hiszen egyrészt a gyermekei valószínűleg az anyával maradnak, így neki megszakad velük a napi kapcsolata, másrészt ilyenkor nagy eséllyel ő lesz az, akinek el kell hagynia a közös házat vagy lakást, és nulláról kezdeni az otthonteremtést.
Nagyon nem tesznek jót az átlag férfi önértékelésének azok a hangok sem, amelyek azt közvetítik, hogy minden xy kromoszómával rendelkező egyénnek állandóan csak a szexen jár az esze, képtelenek a hűségre és mindannyian potenciális erőszaktevők. Sőt, ezen logika mentén tovább haladva tagadják, és elbagatellizálják azt is, ha egy férfi lesz szexuális zaklatás áldozata.
Zoltán több olyan médiatartalmat is felsorolt, amelyek a férfiakat nevetséges pojácának, a nőket pedig okosnak és bátornak ábrázolják. Ilyenek például a Jim szerint a világ vagy az Életem értelmei című sorozatok lusta és nem kimondottan eszes főszereplői. De ugyancsak jó példa a Tükröm, tükröm című Hófehérke-parafrázis, amelyben a szerencsétlen királyfival már a film elején elbánik a Hét Kicsi Bandita, és egy fáról lelógatva sorsára hagyják. Így aztán kénytelen alsóneműben a Gonosz Királyné elé járulni, aki persze teljesen izgalomba jön a csaknem meztelen férfi láttán.
Akadnak olyan szervezetek is, akik egészen riasztó töménységben harsogják a férfigyűlöletet. A SCUM (Society for Cutting Up Men) vagyis Férfiakat Feltrancsírozó Szövetség alapítója, Valerie Solanas szerint a férfinem egy biológiai tévedés, és az egész nemet ki kellene irtani. Ironikus, hogy a hölgy és a mozgalom tagjai még soha nem vették észre, mit jelent a szövetségük nevéből összeálló mozaikszó…
Nem kevés nehézség van tehát, amellyel a mai világban egy férfinak szembe kell néznie. Ennek ellenére néhány helyen úgy éreztem, a szerző hangvétele egy kissé túl sértett, és túl erősen koncentrál a saját elvárásaira kollektíven a női nemmel kapcsolatban, ahelyett hogy a megoldásra fókuszálna. Pedig változtatni mindenki csakis a saját magán tud, és nekünk magunknak kell lennünk annak a változásnak, amit a világban látni szeretnék.
Amellett, hogy sok mindenben igazat adok Zoltánnak, akadt egy-két dolog, amit én másképpen látok, illetve tovább árnyalnék. Ilyen például az üvegplafon kérdése, amely szerinte nem létezik. Én soha nem dolgoztam olyan szektorban, ahol nagy előrelépési lehetőségek adódtak volna, így kimaradt az életemből az érzés, hogy ilyesmitől esek el a nemem miatt. Véleményem szerint azonban az üvegplafon jelenség igenis létezhet és nyilvánvalóan nem véletlenül kapta azt a nevet amit. Az érintett beleütközik ugyan, de mivel jóformán láthatatlan, nagyon könnyű úgy tenni, mintha nem lenne, csupán a nők fejéből pattant volna ki.
Az is vitás pont számomra, amikor Zoltán felveti, hogy a feministák miért csak azért küzdenek, hogy több női vezető legyen és a nők hiányát a háborús frontokon miért nem nehezményezik. Pedig attól, hogy a nők nem vettek részt közvetlenül a világháborúkban, még nekik is bőven kijutott a borzalmakból. Sokan önkéntes ápolónak álltak, ami ugyanúgy erőfeszítést és lélekjelenlétet kívánt meg, mint a katonáskodás. Vagy éppen igyekeztek egymaguk összetartani a családjukat, és biztosítani a túlélést bizonytalan időre apa nélkül maradó gyermekeik számára. Egy háború tehát egy szűk eliten kívül mindenkit kifacsar, függetlenül attól, hogy férfinak vagy nőnek született-e.
Ezzel el is érkeztünk a legfontosabb ponthoz, amiben nem értek egyet Zoltánnal. Ő azt állítja, nem patriarchális világban élünk. Szerintem pedig igen, csak nem úgy ahogyan azt a legtöbben gondolnák. Egy korábbi cikkemben már kifejtettem, hogy én ebben a kérdésben Jean Shinoda Bolen pszichológusnő véleményét osztom, miszerint a mai világ a férfiak egy részének kedvez csupán.
Kanyarodjunk vissza a fent említett filmekhez és sorozatokhoz, amelyek nevetséges pojácaként ábrázolják a férfiakat! Ha megnézzük a stáblistát, azt látjuk, hogy ezeket kivétel nélkül mind férfiak rendezték. A forgatókönyvírók között is csak a Tükröm, tükrömnél találunk női nevet, ám Melissa Wallack sem egyedül végezte a munkát, hanem Jason Kellerrel együttműködésben. Tehát nem a nők fogtak össze az erősebbik nem lejáratására. Az ehhez hasonló, finom manipulációt beadagoló médiatartalmak mind részei egy folyamatnak, amely a férfi és nő közötti szeretetet és bizalmat igyekszik leépíteni. Ha ugyanis az átlagemberek életéből hiányoznak ezek a minőségek, boldogtalanabbnak és magányosabbnak érzik magukat, ami által sebezhetőbbek, irányíthatóbbak lesznek, és hogy kitöltsék az űrt, sokkal többet fogyasztanak. A két nem közti szeretetkapcsolat szétverése így nagyon komoly hasznot hozhat a társadalom egy bizonyos rétegének.
Ahhoz, hogy ebből a csapdából kikerüljünk, nagyon fontos mindkét nem képviselőinek beleképzelni magát a másik helyébe. A Férfisors 2.0 összességében rendkívül hasznos olvasmány ebből a szempontból. A nőknek azért, mert megmutatja a férfilét küzdelmeit, a férfiaknak pedig azért, mert tudatja, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal. Abban a kérdésben pedig, hogy melyik nemnek nehezebb a sorsa, nincs értelme győztest hirdetni. Sokkal inkább előre visz mindenkit, ha tiszteljük egymást és igyekszünk egymás életét könnyebbé tenni. Ha valakinek nincs párkapcsolata, a családi, baráti, munkahelyi kapcsolatokon keresztül is lehet javítani a férfi-női viszonyulások átlagos helyzetén.
