Elrabolva 3 (Taken 3, 2014) – kritika

Liam Neeson ismét visszatért, hogy Bryan Mills szerepében igazságot szolgáltasson a családját már harmadszor kipécéző rosszfiúknak. Neeson azonban nem csak ellenfeleivel számolt le, hanem úgy tűnik végérvényesen lezárta az Elrabolva filmek korszakát is. Hogy ez jó-e nekünk nézőken? Mindjárt elmondjuk!

Az már a csalódáskeltő második rész után biztos volt, hogy az eredeti Elrabolva (Taken, 2008) – sem műfajilag, sem alapötlet szintjén – nem alkalmas arra, hogy folytatások tömkelegét lehessen felépíteni rá. Nem segített persze az elmélet megdöntésében az sem, hogy a második részre a B13 – A bűnös negyedet (Banlieue 13, 2004) jegyző Pierre Morelt a teljesen jellegtelen Olivier Megaton váltotta a rendezői székben. Az igazán zavaró mégis az volt az Elrabolva 2 (Taken 2, 2012) kapcsán, hogy érződött, Bessonék minimálisan sem próbálták megerőltetni magukat a folytatásra. Neesont leszámítva gyenge színészi alakítások, semmitmondó karakterek, unalmas történetvezetés, és a fizika törvényeit/józan észt meghazudtoló butaságok egész sora jellemezte a második részt. Azon kívül, hogy Isztambul szép volt és néhány jelenet jól eltalált zenei betéteket kapott, nem igazán lehet túl sok pozitívumot elmondani róla.

Silány minősége ellenére a második rész azonban még így is 140 millió dollárt (a költségvetés közel négyszeresét) hozott a konyhára, anyagilag ezzel pedig szinte semmiben nem maradt el az első rész fogadtatásától. Ebben a kontextusban teljesen érthető volt, hogy annyi bőrt kell még lehúzni a Taken-szériáról, amennyit csak lehet. Ehhez persze az is kellett, hogy a második rész után – a kritikákra egyedül hallgató és – kiszállni akaró Neesont valahogyan maradásra bírják. Ő volt ugyanis az egész produkció motorja, rajta kívül minden puszta díszlet alkotott csupán. Miután Neeson megígértette a készítőkkel, hogy a harmadik részben senkit sem fognak elrabolni, úgy döntött, még egyszer utoljára belevág.

Az Elrabolva 3 ugyanakkor nem csupán abban tér el az előző két résztől, hogy itt nem emberrablásra épül a sztori, hanem abban is, hogy ezúttal hazai terepen törnek Bryan Mills családjára a gonosztevők – így legalább nem ijed el több amerikai turista Párizstól és Isztambultól. A harmadik felvonás háttértörténetéről elég annyi, hogy amerikai földön játszódik, és Mills ex-feleségét valaki meggyilkolja. A többi csak a szokásos: a főhős rosszkor van rossz helyen, menekülni kényszerül a törvény elől, közben pedig megkezdi a saját hajtóvadászatát. Bryan Mills most ugyan senkit nem tud megfenyegetni telefonon, hogy megtalálja és megöli, azért a nyomába eredő komplett rendőrséget lóvá teszi. Neesonon azért érződik sokszor, hogy már nem bírja a tempót, de valahogy mindig valami banális ötlettel (joghurtos pohár, minden rendszert feltörni képes „csodapendrive”) továbbküzdi magát – hasonlóan az egész filmhez. Ez egyben azt is jelenti, hogy nézőként egy percig nem kell izgulnunk érte, mert a történetben nincs helye semmi meglepőnek, semmi igazán érdekfeszítő helyzetnek, rosszul megvágott akció jelentnek azonban annál több.

Nézhetetlen film lenne tehát az Elrabolva 3? Nem, ezt nem mondanám – legalábbis korántsem annyira, mint a produkcióra egységesen támadó magyar kritikustársadalom szerint. A fentebb sorolt hiányosságok és gagyi megoldások ugyanis az összes hasonló film betegségei is. Csak az elmúlt évből legalább egy tucat sokkal gyengébb filmet tudnék felsorolni, mint az Elrabolva 3. Mert mit is csinált tulajdonképpen Besson és Megaton miután a második résszel teljesen felsültek? Olyan filmet készítettek, amely már csak nevében öröke az első Taken mozinak, cserébe összelopkodták a hozzávalókat máshonnan (pl. A szökevény – The Fugitive, 1993). Ne legyenek miszkoncepcióink, ettől még ez is csak egy tucat akciófilm, és nem is kell feltétlenül a váratlanul sikeressé vált első résszel szembeállítanunk. Ahogy fentebb már utaltam rá, az első rész eleve megismételhetetlen darab, ékes bizonyíték rá az Elrabolva 2. Sokkal jobban járunk ha Megaton-Besson vonalon maradva vizsgáljuk tovább a produkciókat, mert így csak a második és a harmadik rész marad a kalapban. A fejlődés ebben az esetben pedig észrevehető, ha tényleg észre is akarjuk venni azt.

Zárásképpen pedig véleményem indoklása! Az Elrabolva 3 egy teljesen közepes, egydimenziós alkotás, amely a ’90-es évek hasonló zsánerfilmjeit másolja. Ebből kifolyólag kár rajta többet számon kérni, mint ami. Neeson két legutóbbi filmje, a Non-stop (2014) vagy éppen a remek alapanyag ellenére is félresiklott Sírok között (A Walk Among the Tombstones, 2014) sem sikerült sokkal élvezhetőbbre. Olivier Megaton nem túl veretes filmjei közül azonban egyértelműen eddig ez a legjobb, még akkor is, ha messze jár a tökéletestől. Az Elrabolva 3 esetében legalább sikerült klasszisokkal jobb karakterszínészeket (Forest Whitaker, Don Harvey, Dougray Scott) szerződtetni a mellékszerepekre, mint az isztambuli verzióban. Ez utóbbi számomra már egyértelmű előrelépés, mert a kemény albán gengszterek megformálói jobban bántották a szemet, mint a harmadik epizódban bármi is. A történetvezetés ugyan unalmasra sikeredett, ám a nettó akció sokkal több, mint bármikor korábban.  Lett volna természetesen mit javítani a filmen az kétségtelen, ám véleményem szerint nem vállalhatatlanul rossz alkotással van dolgunk. A második rész után pedig azt is ki merem jelenteni, hogy az Elrabolva szériát ennél sokkal rosszabbul is lezárhatták volna.

 Értékelés: 64/100

IMDb: 6,1/100

Mafab: 78%