The Atticus Institute (2015) – kritika

The Atticus Intitute újabb áldoku film. Hogy ez miben más? Tud e újat mutatni? A kritikából kiderül.

Elsőre nem hangzik túl eredetinek, a talált biztonsági felvételekből, későbbi interjúkból összerakott démoni megszállós film, hiszen hasonlókat láttunk már. Utoljára a Milla Jovovich főszereplésével készült The Fourth Kind volt hasonló. Amikor arra filmre gondolok, még mind a mai napig kiráz a hideg, pedig már edzett vagyok horror téren. Na ez film is pont ilyen.

Kezdésnek kapunk egy a ’70-as évek közepére minőségben nagyon jellemző felvételt, aminek már minden egyes képkockája nyugtalanító, és érdekfeszítő. Tudni akarjuk, hogy a sok masina mire való, hogy mit keres ott gázmaszkban egy pap, és ki az az öltönyös fickó, aki olyan nyugalommal nézi végig a jelenetet, mintha csak a reggeli újságját olvasná, miközben az egyik gépen elcsavarnak egy gombot, majd hirtelen egy éles női sikoly szakít bele a dobhártyánkba.

Az elején természetesen a kamu parafenoméneket láthatjuk, de nem kell sokáig várni arra, hogy megjöjjön az igazi cselekmény. Innentől válik a film csak igazán pörgőssé. A kormány átveszi a kísérlet felett az uralmat, és megpróbálnak egy olyan erőt az igájukba hajtani, amiről már az elején tudtuk, hogy nem szabad játszani.

A fentiek nyugodt szívvel írtam le spoiler nélkül, mert bárki aki belekezd a filmbe, az elejétől fogva tudja mire számíthat. Ami meglepő lesz, azt nem írtam le, mert nem akarom elrontani az élményt.

Manapság az emberek többsége már rendkívül érzéketlen a horrorokkal kapcsolatban. Már annyira megszoktuk őket, hogy a nézőt egyenesen sokkolni kell, ahhoz hogy bármiféle reakció keletkezzen. Ezt a legtöbbször brutalitással, vérfröcsögéssel érik el. Ám az ehhez hasonló filmek más eszközzel élnek. Arra játszanak rá, hogy nehezebben tudjuk elkülöníteni a valóságot a fikciótól, hogyha azt dokumentarista stílusban tálalják, mert önkéntelenül is belegondolunk, abba, hogy bár ez kitaláció, de van valóságalapja. A kormányok tényleg titkolóznak, még mind a mai napig vannak dolgok, amikre a dinamikusan fejlődő tudomány sem talál választ. Ettől a hatástól fogja ez a film elérni bennünk azt, hogy amikor hetekkel később is visszagondolunk rá, picit beleborzongunk a látottakba. Ettől, plusz attól, hogy tudjuk róla, ez nem az a fajta valóság ihlette film, aminek igazából semmi köze sincs valós eseményekhez, ugyanis tényleg élt egy parafenomén, akinek a képességeire még nem találtak magyarázatot. A kísérleteket valóban abban az időszakban végezték el rajta, amikor a film is játszódik, annyi különbséggel, hogy ez Szovjetunióban (Oroszország 1922 és 1991 között) történt, nem pedig Amerikában. Ez a valós személy Ninel Sergeyevna Kulagina volt. Na kezdtek már parázni?

Hogy kiknek ajánlom? Nem csak az összeesküvés elméleteket minden nap bekajáló véglényeknek, nem csupán azoknak a fanatikusoknak, akik oda meg vissza vannak az okkultizmusért. Mindenkinek ajánlom, akik szeretnének egy picit borzongani, összerezzenni egy-egy hang, vagy képi ijesztésnél, esetleg úgy szeretnének a film megnézése után kimenni az éjszakába elszívni egy cigarettát, hogy utána pár percig minden apró neszre a sötétből felfigyelnének, mert tartanak tőle, hogy jön valamiafjkhfkfsd. Huh, bocs, azt hittem egy démon tette a vállamra a kezét. 🙂

Értékelés: 60/100 Ijesztő, pörgős, tele jó színészi játékokkal, jó hangi és képi hatásokkal, mégis egy lerágott csontról beszélünk, aminek már jó előre tudjuk mi lesz a vége, és pusztán csak azért nézzük meg, mert nem volt jobb dolgunk hétköznap este.

IMDb: 5.4/10

MAFAB: 53%