Szilvasán Eszter 
A The Guest című thriller Adam Wingard rendezésében 2014. szeptember 5-én nyitott a mozikban. A trailer alapján egy poszttraumás stresszben szenvedő katona hányattatott sorsának leírására majd az említett fiatalember teljes megőrülésének történetére számítottam, de a mozi teljesen más élményt nyújtott.
A The Guest kezdete kísértetiesen hasonlított több korábban látott filmre is. Volt benne egy kis Drive-feeling, egy kis horror és valami megmagyarázhatatlan misztérium. A plot nem bonyolult, David (Dan Stevens) háborús veterán, aki miután hazatér, beesik egy volt bajtársa családjához, akit pár héttel korábban gyilkoltak meg. Azt mondja, Caleb kérte meg rá, hogy mondja el a családjának, hogy szereti őket. David szép lassan teljesen belefolyik Petersonék életébe. A karaktert remekül megformálták, bár elég sablonos lett. A fiatal veterán katona minden filmben ugyanolyan. Megtört, halk, depressziós, és Daviddel sincs ez másképp. A történet első 45 perce lassú, a trailer alapján sokkal több gyilkolászásra számítottam, de ettől függetlenül is tele volt a film olyan jelenetekkel, amiktől tátva maradt a szám. Dan Stevens egyébként remekel, és teljesen hihetően adta el a pszichopatát. Már az elején is egyértelmű volt, hogy valami nem stimmel vele, mikor tanító célzattal ver össze mindenkit, de arra nyilván senki nem számított, hogy aztán majd gyakorlatilag mindenkit megöl. Alapvetően nagyon izgalmasan vázolták fel és hozták létre a filmet, a kivitelezés mégis több sebből vérzik. Semmi természetfeletti nem volt a moziban, a végére mégis hagytak egy szálat, ami feltételezi, hogy valami fura is van azon kívül, hogy a srác elmebeteg.
Az utolsó tíz perc azonban mindent elrontott és átcsöppentem egy valótlan, hihetetlen történetbe, ahonnan már semmi sem tudta visszahozni az egyébként nagyon jónak ígérkező alkotást. A háttértöténetet nem fejtették ki ahhoz eléggé, hogy érthető legyen David indíttatása arra, hogy a világon mindenkit legyilkoljon, illetve az is nagy gond volt, hogy ez túl könnyen ment neki. A másik szarvashiba pedig ott látszott, hogy a többi szereplő egyáltalán nem volt kidolgozva, hiszen miután Anna megtudta, hogy a szüleit fél órával azelőtt brutálisan meggyilkolták, a lány kis pityergés után egy vállrándítással intézte el a híreket, nem mintha maga a karakter, vagy az azt megtestesítő színésznő, Maika Monroe olyan felejthetetlen lett volna. A konklúzió az, hogy nem sikerült maradandót alkotniuk, pedig nagyon jó alapanyagból dolgoztak. Egyedül Dan Stevens ragadja meg a közönséget, bebizonyította, hogy nagyon tehetséges.
A rendező jól tette, hogy a végére becsúsztatott még egy olyan jelenetet, amitől kikerekedik a szemünk, hiszen David, miután hatszor leszúrták és kétszer mellkason lőtték, probléma nélkül hagyja el a helyszínt. Vagyis mégsem, mert a lábán lévő sérülés miatt biceg. Nem az a gondja, hogy mellkason lőtték, hanem hogy megsérült a lába. Hol itt a logika? Ebből fakadóan a film utolsó mondata Anna szájából hangzik el, mikor meglátja Davidet kibicegni tűzoltóegyenruhában, amit ki tudja, honnan szerzett: „what the f.ck?”. A lezárás tökéletes volt és még sikerült meg is mosolyogtatniuk. Természetesen az utolsó jelenet zöld utat ad egy várható sequelnek.
Esti moziknak jó a film, izgalmasnak is mondható, bár sokkal több vérontásra számítottam, és a történet sem volt úgy megcsavarva, mint ahogy azt elhitették a nézőkkel a trailerekben, valamint hatalmas hiányérzetet hagy a tény, hogy egyáltalán nem ismerjük a főszereplő motivációját, hiszen csak száraz tényeket közöltek, de még azokat is kifejtetlenül hagyták.
Értékelés: 70/100
IMDb: 6,9
