Kéjlak (The Loft, 2014)

Úgy tűnik Hollywood igencsak szereti a prémet, hisz Erik Van Looy (Shades) The Loft (Kéjlak) cimű remake-ével már harmadszorra teríti elénk ugyanazt a rókabőrt. De, hogy ez ténylegesen egy sikerfilm újragondolása, pontos másolata vagy új köntösbe öltöztetése, azt eldönteni jelen esetben nem egy könnyű feladat.

Jogosan merülhet fel a kérdés, mit is jelent ez valójában. Ennek megválaszolására hét évet kell visszautazni az időben. Egy Bart De Pauw nevű belga úriember nagyreményű szkriptjét honfitársa, Erik Van Looy vette szárnyai alá és készítette el belőle hazája filmiparának talán legnagyobb kasszasikerét Loft címmel. Persze ezt a „szomszédok” sem nézhették tétlenül s mintegy két esztendő múlva már holland kamerával forgatták az adaptációt azonos néven. De, hogy jöjjön még egy csavar -egy sajnálatos balesetből kifolyólag- ismét Van Looy került a rendezői székbe, miközben már az amerikai verzió leforgatásáról ábrándozott. Így készült el 2014-ben igen fantáziadúsan The Loft címmel a második remake, amely februárig várt, hogy végre a mozikba kerülhessen. Mielőtt mindezek után látatlanban leszednénk a keresztvizet a filmről, bátran kijelenthető, hogy a végeredmény nem egy erőltetett, pénzt hajhászó mozi lett, ami csak a megszokott hollywoodi klisékkel több, mint elődei. A rendező az amerikai változat elkészítését nemes egyszerűséggel azzal indokolta, hogy ezt a forgatókönyvet, ezt a filmet az egész világgal meg akarja ismertetni, aminek pedig egyetlen módja, egy amerikai remake, s valljuk be ez a gondolat nem áll messze az igazságtól.

A Kéjlak egy keretes szerkezetű, csavaros mozi, ami öt „barát” vesszőfutásának történetét meséli el, ahol a barátság, féltékenység, szerelem és árulás különös szövétnekké fonódik össze. Vincent Stevens, a sikeres építész (Karl Urban) legújabb épületéből fenntart magának egy luxuslakást, amelynek kulcsait megosztva négy barátjával, titkos szerelmi légyottjaik, randevúik helyszínének szán. A terv tökéletesnek bizonyul, a feleségek mitsem sejtenek, minden olajozottan működik, ami persze csak ideig-óráig tart. Egy átlagosnak induló reggel, a visszahúzódó Luke, a lakásba lépve egy meztelen, szőke nő vérbe fagyott, ágyhoz bilincselt tetemét találja. Természetesen riasztja a többi összeesküvőt, s mivel csak nekik volt kulcsuk a lakáshoz, a riasztót pedig kikapcsolták, egyértelmű, hogy köztük van a gyilkos. Vagy mégsem, és ők is csak csapdába esett áldozatok? Miközben fokozatosan egymás ellen fordulnak, apró morzsánként adagolva derül ki, hogy mindenkinek van valami komoly rejtegetnivalója, ami más és más irányba tereli a történetet. A sztori önmagában is kiváló alapanyag egy lebilincselő mozihoz, amolyan Agatha Christie – feeling hatja át, viszont sokkal több és összetettebb, mint egy „ki a gyilkos?” krimi.  A film igazi ízét az adja, hogy több  idősíkokon mozog, amit tökéletesen időzített flashback-el oldottak meg úgy, hogy  folyamatos tartalmi hatással vannak egymásra. A közelmúlt, régmúlt, a jelen egymásba fonódva viszi előre a cselekményt, emellett kerekíti az egész sztorit. A jelen helyszíne egy rendőrségi kihallgatószoba, a korábbi időszakban, amikor birtokukba vették ezt a penthouse-t, megismerhetjük a többi szereplőt, a nejektől egészen a korrupt politikusokig, a köztes időben pedig a halott lány, s ezzel együtt a gyilkos kiléte a központi elem. Ahhoz, hogy ez tényleg működjön elengedhetetlen volt a kifinomult összhang az operatőri munka és a forgatókönyv között, hisz a legapróbb hiba „gallyra vághatta” volna az egész filmet. Az alkotók azonban nem vallottak kudarcot. A történet érthető, ahogy egymásba fonódnak a különböző szálak egyre több csavarnál csettinthet a néző. Habár itt olykor túlzásba is estek az készítők, egy idő után már pont az egyre sűrűsödő fordulatok miatt kezd ellaposodni a film és a katarzis már nem vált ki olyan érzést, amitől tényleg le kellene esnie az állaknak.

A fő karakterek ellenben tökéletesen kidolgozottak, s a jól megírt dialógusok, a sok premier plánba rejtett apró mozzanat, mind-mind segítenek megérteni tetteiket, motivációjukat és folyamatosan változó lelkiállapotukat. Karl Urban (RED; The Bourne Supermacy) mindent kihoz a gátlástalan „főkan” szerepéből, a szende Wentworth Miller (Prison Break), a józan szépfiú, James Marsden (X-Men;The Box) s pszichopata, narkós féltestvére Matthias Schoenaerts (The Drop) nagyon jól kiegészítik egymást s színesítik a filmet. Talán Erik Stonestreet (Identity Thief) lóg ki nagyon a társaságból, akinek feladata valószínűleg némi humor becsempészése lehetett a kétbalkezes lúzer megformálásával, ami azonban eléggé vakvágányra futott. A mellékszereplők ugyanakkor nem tudtak felnőni a feladathoz. Nem is feltétlenül a színészi alakítás ad okot a csalódásra. A karakterek egyszerűen kidolgozatlanok, „tizenkettő egy tucat” hatást keltenek, olyannyira, hogy -kis túlzással- szinte mindegy lenne, ha fel sem tűnnének a vásznon. A megcsalt feleségek, az „áldozatok”, akik miatt, szinte vérszerződést kötnek kéjvágyó férjeik teljesen semlegesek, sótlanok, egyszerűen érthetetlen, hogy miattuk dőlhet romba a titkot fogadott férfiak élete. A motivációt jelentő csábító hölgyek, pedig maximum dekoratív külsőjükkel keltik fel a férfinézők figyelmét. Ezen a ponton hatalmasat bakiztak Van Looy-ék, a cselekmény haladtával egyre inkább csak az Öt kismalacra korlátozódik a történet, ami sokat ront az összképen.

A sztori mellett az operatőri munkát (Nicolas Karakatsanis) és zenét (John Frizzell) is illik kiemelni, ahogy a hangulati elemek is hibátlanok, folyamatosan váltakozó érzést keltenek a nézőben. A The Loft alapjában véve egy jól megkomponált, széles közönséget kiszolgáló mozi. Egyaránt keverednek benne a krimi, az erotikus –illetve pszichotriller elemei, s ha kicsit nehezen is emészthető, a hasonszőrű filmek kedvelői számára kötelező darab.

Értékelés: 85/100

IMDb: 6,4