Tíz kötelező film 2019-ből

Újévkor szinte mindenki óévi listákat készít és/vagy fogadalmakat tesz, amelyeket aztán igyekszik is betartani, én azonban eddig sem az egyik, sem a másik tábort nem erősítettem. Ma reggel viszont azzal a gondolattal ébredtem: „milyen szép lenne egy tízes listával búcsúztatni a 2010-es éveket”. Úgyhogy engedtem a kísértésnek, és ahelyett, hogy megfogadtam volna, hogy többé nem eszem gumicukrot – majd rögtön meg is szegtem volna e fogadalmamat –, kiválasztottam azt a tíz 2019-es filmet, amelyet mindenképpen kötelezővé tennék – ha tehetném.

A lista előtt azért mesélek kicsit… Rendhagyó módon most nem egy filmtörténeti korszakról vagy stílusról, esetleg egy filmalkotóról vagy egy filmelméletről, hanem arról, milyen sokat jelent nekem a Kötelező filmek című rovat, amelyet az éppen búcsúztatandó 2010-es években indítottam. Ebben az évtizedben már a kezemben volt a diplomám, s a filmszakos lányból egycsapásra a filmes lány lettem a közelebbi, de inkább a távolabbi ismerősök körében. Ebben az évtizedben csatlakoztam a Corn & Soda csapatához, majd kerültem be egy szerkesztőségbe. Ebben az évtizedben annyi cikket írtam filmekről, hogy egy idő után abbahagytam az összeszámolást. És annyi, de annyi filmalkotóval beszélgethettem, hogy ha visszagondolok, kicsordul a könnyem. A legkedvesebb emlékeim javát a 2010-es években szereztem, és ha mérföldköveket kellene felcímkéznem, az egyiken az állna: Kötelező filmek.

Mióta írom nektek a kötelező filmes cikkeket – így hívom őket –, úgy érzem magam, mintha tanárnő lennék, s a „kádárzöld” íróasztalom lenne a katedrám. Lelkesen választom ki az újabb és újabb kötelező filmeket az egyetemi jegyzeteim, az összegyűjtött DVD-im és a premierfilmek kínálatából, és olykor úgy mászkálok fel-alá a lakásban a vaskos mappába fűzött államvizsga tételeimmel vagy a még vaskosabb Oxford Enciklopédiával, mintha nem is negyvenkilós lennék. Elárulom nektek: iszonyú boldog vagyok olyankor. A cikkek írása közben pedig még inkább…

Gyorsan elmondok még valamit: mikor az államvizsga után kiléptem az egyetem kapuján, felhívtam az édesanyám, és azt mondtam neki, hogy „mostantól nincs olyan, hogy kötelező filmek. Csak filmek vannak. És kész.” Aztán tessék… Ahogy egy idő után a legkedvesebb olvasmányaimra is elkezdtem használni a „kötelező olvasmány” kifejezést, úgy egyhamar a számomra igazán fontos filmek is „kötelezővé” váltak… Jöjjön hát most az én szubjektív listám: tíz fontos, kihagyhatatlan, kötelező film 2019-ből.

A világítótorony (A világítótorony, 2019)

Mikor eszembe jutott e cikk, e lista ötlete, hirtelen az egyik legszigorúbb professzorom jutott eszembe, s az a gondolat: Vajon ő melyik 2019-es filmet teszi fel a Kötelező filmek listájára? Melyiket fogja levetíteni a hallgatóknak? A válasz egyszeriben ott lebegett a szemem előtt: A világítótorony. Nos, igen: úgy érzem, az én egykori professzorom, akinek elsősorban a filmelméleti ismereteimet köszönhetem – meg jó néhány olyan különleges, ám beszerezhetetlen kötelező filmet, amelyet online csak holland felirattal tudtam megnézni –, ezt az alkotást biztosan felveszi a saját listájára. Robert Eggers filmje ugyanis rettentően különleges és magával ragadó, amolyan „tanítani való” munka. A rendező a vizuális és az akusztikus elemeket egyaránt kiválóan használja, abszurd, szürreális ábrázolásmóddal és két kiválóan játszó színésszel dolgozik. De talán nem is ezek miatt lesz kötelező… Hanem azért, mert intellektuálisan rendkívül mély, jelentésteli, egy megfejthetetlennek tűnő, mégis a megfejtésre sarkalló mű, amely minden elemében kiváló és különleges.

Élősködők (Parasite, 2019)

Bong Joon-ho Élősködők című filmje zavarba ejtően tökéletes alkotás. A társadalmi dráma, a szatíra, a fekete komédia, a thriller és a horror műfaji jegyeit egyaránt magán viseli, s nemcsak mélységesen elgondolkodtató, de rendkívül szórakoztató is. A rendező a Kim család finoman szólva kalandos történetén keresztül a társadalom két végpontját jeleníti meg, és súlyos erkölcsi, morális kérdéseket vet fel. A színészi játék, a képi és a zenei világ, valamint a cselekményvezetés tekintetében is csak ódákat tudok zengeni a filmről, amelyben a legapróbb dolgoknak is szimbolikus jelentésük és óriási jelentőségük van.

Fájdalom és dicsőség (Dolor y Gloria, 2019)

Pedro Almodóvar… Na, igen! Azoknak, akik a kezdetektől olvassák a kötelező filmes cikkeket, ez már a könyökükön jön ki, de azért ismét elmondom: Pedro Almodóvar a kedvenc filmrendezőm, olyannyira a kedvencem, hogy az ő életművéből írtam a szakdolgozatomat is. A Fájdalom és dicsőség azonban akkor is a „kötelezőm” lenne, ha más lenne a rendezőhöz való viszonyom. Ez az alkotás ugyanis úgy ahogy van, maga a mozi. Nemcsak egy rendező önvallomása és teljes megnyílása a nézője előtt, hanem afféle gyönyörűen megkomponált, határtalan tehetséggel vászonra festett szerelmi vallomás, mely a filmművészethez, s a filmkészítéshez szól. Almodóvar a Fájdalom és dicsőséggel fejet hajt: az édesanyja, a szerelmei, a sikerei, és legfőképp a mozi előtt, ez pedig részben azért annyira gyönyörű, mert régi barátja és múzsája, Antonio Banderas élete eddigi legjobb alakítását nyújtja benne.

Fehér éjszakák (Midsommar, 2019)

Ari Aster filmje a horror műfajának dekonstrukciója és remekbe szabott újjáépítése. Jó, lehet, hogy elfogultnak és túlzónak tűnik a megfogalmazásom, de akkor is tartom magam ahhoz, amit gondolok. Vagyis, hogy a nézőt a svéd Hårga közösség nyári napfordulót ünneplő „rendezvényére” kalauzoló film, amely néhány rövid jelenettől eltekintve verőfényes napsütésben játszódik, új élettel tölti meg a horror műfaját. És ami talán ennél is fontosabb volt számomra: a rendező egy kapcsolat és egy közösség formálódása által mélyen emberi érzelmekkel, dilemmákkal és helyzetekkel állít szembe minket.

A Corn & Soda kritikája a filmről: A kulturális relativizmus horrora – Fehér éjszakák (Midsommar, 2019) kritika

Házassági történet (Marriage Story, 2019)

Noah Baumbach rendező-forgatókönyvíró nemcsak nagy műgonddal és tehetséggel, de alázattal, sőt szeretettel mutatja be Charlie és Nicole válását, házasságát. Karakterei legmélyebb érzéseit tárja elénk, és szinte teljesen lemezteleníti őket annak érdekében, hogy beléjük lássunk, s kicsit meglássuk bennük magunkat is. Adam Driver és Scarlett Johansson játéka valami elképesztő, a képi világ pedig egy családi albumra hajaz – ami jelen esetben fantasztikus fogás! –, ám a film legnagyobb erénye az, hogy egyszerre képes bemutatni a társadalmi mechanizmusok – példának okáért a válás körüli folyamatok – személytelen működését, valamint az emberi kapcsolatokban rejlő, végső soron kiirthatatlan érzelmeket.

Joker (2019)

A Joker számomra a 2019-es év csodája volt. Komolyan, beleszerettem. És nemcsak csodálatos posztmodern képregényfilmnek tartom, amely új szintre emeli a zsánert, hanem remekbe szabott, odaadással, bátorsággal és tehetséggel készített szerzői filmnek is, amely merészen tol a néző képébe akció helyett kőkemény társadalomkritikát. Sőt, még azt is erőteljesen sugallja: valahol mélyen Joker talán mindannyiunkban ott van… De ha a Jokerről írok, akarom mondani: áradozom, akkor ki kell emelnem Joaquin Phoenix jelenlétét, alázatát, tehetségét, átlényegülő erejét. Az alakítását soha, soha nem fogom elfelejteni…

A Corn & Soda kritikája a filmről: Ez a kártyalap nyerő lehet az Oscaron – Joker a mozikban

Kontroll nélkül (Systemsprenger, 2019)

Azt hiszem, a Kontroll nélkül volt 2019-ben a „legdurvább” filmélményem. A történet főhőse egy kilencéves kislány, Benni. Kezelhetetlen, agresszív, veszélyes, s mivel az édesanyja lemondott róla, oda-vissza adogatják egymásnak a különféle otthonok és nevelők. Pedig Benni csak szeretetre, biztonságra és az édesanyjára vágyik… E történet engem már olvasva is letaglózott, Nora Fingscheidt – akinek egyébként ez az első nagyjátékfilmje – rendezése azonban olyannyira kiváló, hogy a néző csak ül a moziszékben és teljesen lebénul. Szívszorító, megrázó és iszonyúan felkavaró film, amelyet viszont akkor is muszáj megnézni, ha utána napokig nem jövünk igazán rendbe…

Szívek királynője (Dronningen, 2019)

May el-Toukhy rendező-forgatókönyvíró Szívek királynője című filmje bennem a dogma mozgalom alkotásait idézte fel, ennek pedig nagyon örültem, mert ez azt jelenti, hogy épp olyan kíméletlen és igazmondó, mint például a Születésnap (Festen, 1998) vagy az Idióták (Idioterne, 1998). A történet igencsak megbotránkoztató: egy fiatal fiú és a nála körülbelül negyven évvel idősebb mostohája – aki mellesleg sikeres és elismert ügyvéd, szakterülete pedig a bántalmazott gyermekek és fiatalok védelme – szerelmi/szexuális viszonyt folytatnak… Nem folytatom az ismertetőt, hiszen épp elég ennyit tudni ahhoz, hogy lássuk: May el-Toukhy egy brutális helyzetet választ ki a brutális valóságból. De, ami a legfontosabb: ezt merészen, érzékenyen, sallangmentesen, az emberi lélek legmélyebb zugait feltárva mutatja be nekünk – oldalán a Születésnapban is szereplő Trine Dyrholmmal.

Volt egyszer egy… Hollywood (Once Upon a Time… in Hollywood, 2019)

Quentin Tarantino szeretettel, humorral és – a rá nem kifejezetten jellemző – szelídséggel készítette el legújabb filmjét, amely engem annyira megragadott, hogy rögtön ez lett a kedvenc Tarantino-filmem. Az igencsak egyszerű, leginkább a felsorakoztatott karakterekre fókuszáló és épülő alkotás a korabeli Hollywood világába, a hatvanas évek mozijába invitál minket, a rendezőzseni pedig úgy hajt fejet Hollywood előtt, ahogy talán csak ő tud…

A Corn & Soda kritikája a filmről: Már megint hazudnak nekünk – Volt egyszer egy… Hollywood (Once upon a time in Hollywood, 2019) kritika

Valan – Az angyalok völgye (2019)

Bagota Béla első nagyjátékfilmje a 2019-es év óriási meglepetése volt – számomra mindenképpen. Bár, mikor a forgatás kapcsán interjút készítettem a főszereplőt megformáló Krisztik Csabával, belém fészkelt az az érzés, hogy a Valan fantasztikus lesz… És igazam is lett! Bagota Béla a skandináv krimik jól ismert nyomvonalán halad, és remekül használja a műfaji elemeket. A skandináv bűnügyi filmek atmoszféráját magabiztosan teremti meg a kelet-európai környezetben, és minden egyes részletre odafigyelve meséli el lebilincselő történetét. És akárcsak a film, Krisztik Csaba is fantasztikus!