Chino 
A hollywoodi álomgyárosok előszeretettel ruházzák fel alkotásaikat „igaz történet” jeligével, ezzel hatékonyabbá téve azok marketingjét. Ez sok esetben csupán parasztvakítás, de hogy kajálja a közönség, az biztos. Azt eldönteni, hogy a „talán” és a „tényleg” között hol a határ leginkább szubjektív vélemény alapján lehet. Annyit hiszünk el amennyit akarunk, ha a mozi tényleg szórakoztató, de sokszor csak ez ment meg egy-egy filmet a teljes krach – tól. Elöljáróban leszögezném, hogy az alábbi filmek nem életrajzok és nem dokumentumfilmnyi részletességgel tekintettem rájuk. A lista abszolút szubjektív, a rangsort a valós tartalom, illetve a mozi minősége alapján határoztam meg.
10. The Exorcism of Emily Rose (Ördögűzés Emily Rose Üdvéért, 2005)
Scott Derrickson (Sinister, 2012; The Day the Earth Stood Still. 2008) hatalmas rajongója lehet a valós történeten alapuló, megszállottsággal foglalkozó horroroknak. Képes volt valós jelzőt rásütni még a Deliver Us From Evil-re (Távozz Tőlem, Sátán!, 2014). A The Exorsism of Emily Rose inkább egyfajta tárgyalótermi drámába oltott thriller. A cselekmény szerint perbe fognak egy papot (Tom Wilkinson) annak vádjával, miszerint sikertelen ördögűzése felel egy fiatal egyetemista diáklány haláláért. A történetet különböző bizonyítékokon és vallomásokon keresztül tálalják az alkotók, továbbá ezzel párhuzamosan egy mellékszál is fut, mely a Robert Moore atyát védő Erin Bruner (Laura Linney) magánéletében történő félelmetes változásokat meséli el. Derricksonék Anneliese Michel, egy fiatal német lány történetét vették alapul forgatókönyvükhöz s öltöztették hollywoodi köntösbe. A személyek, a helyszín s egyes apróságok változtak (Laura Linney-vel kapcsolatban minden fikció), de a leibfing-i lány dokumentált történetéhez meglehetősen hitelesen ragaszkodtak. Azt persze mindenki maga dönti el, hogy mennyi spirituális és mennyi racionális részt fogad el, de mindent egybevetve, a maga nemében kitűnő mozit kaptunk. Természetesen ebben is jócskán akad a típusra jellemző megszokott klisé, viszont egyáltalán nem zavaró. A műfaj szerelmeseinek igazi csemege és kötelező darab.
9. Enemy at the Gates (Ellenség a kapuknál, 2001)
A II. világháború kifogyhatatlan történettel szolgál alapanyagul a filmesek számára. Számos háborús eposz ért el hatalmas sikereket, ugyanakkor a Sztálingrád alatt megvívott véres csata mellett többnyire elsiklottak. Egyrészről érthetetlen, hiszen a világháború fordulópontját jelentette, hogy itt sikerült megállítani a tengelyhatalmak erőit, ezzel megtorpanásra késztetve a németeket. A csekély számú filmanyag erről a közel fél éves mészárlásról oka minden bizonnyal az amerikai erők kiszorulása lehet. Ők a legcsekélyebb mértékben sem vettek részt a harcokban, maga film is inkább egy ízig-véri európai alkotás amerikai szereplőgárdával.
Az Enemy at the Gates ugyanakkor nemcsak a világháború, hanem a Sztálingrád alatt megvívott küzdelemnek is csak egy szegmensét meséli el. Ilyen szempontból egyfajta Saving Private Ryan (Ryan közlegény megmentése, 1998) „klón”, annak minden pozitívumával. A történet Vaszilij Zajcev (Jude Law), az oroszok mai napig nemzeti hőse körül forog, aki mesterlövészként számtalan német katonával végzett, mielőtt egy mítoszt teremtettek köré. A németek válaszul König őrnagyot (Ed Harris) küldik megfékezésére, az ő „párbajuk” köré fonódik a cselekmény. Hogy ne legyen annyira száraz a történet egy szerelmi háromszöget is belecsempésznek, ami azonban nem egy pearl harbour-i (Pearl Habour, 2001) nyáltenger, hanem kiválóan illeszkedik a cselekménybe. Arról megoszlanak a vélemények, hogy mennyire hitelesen ábrázolták Jean-Jacques Annaud-ék a film tartalmát, az azonban bizonyos, hogy Zaitsev valós személy volt, a sztálingrádi csatában mesterlövészként harcolt és számos érdemrendet kapott tetteiért. (puskája ma is megtekinthető) Az Ed Harris (The Rock, 1996) alakította SS tiszt már kérdéses, egyesek Heinz Thorvald ezredessel azonosítják, mindenesetre a hruscsovi propaganda kísérteties egyezéseket mutat a filmmel. Ami hatalmas pozitívum, hogy nem a gonosz és a jó harca jelenik meg, a filmbeli König ezredes sem egy elvakult, bigott náci eszméket valló karakter, s a szovjet hadsereg sem az erkölcsös, hősies ellenfele a német hadseregnek. Az Enemy at the Gates-ben tökéletes harmóniában van a harc, a politika és a romantika, így mindenki számára kiváló szórakozást nyújt.
IMDb: 7,6
8. The Social Network ( Social Network – A közösségi háló, 2010)
Ha a The Social Network – öt röviden jellemezni kellene, akkor egy sikerre ítélt mozi. Egy valós elemeken alapuló történet, de nem történelem. Nehéz eldönteni mennyi az igaz és mennyi a fikció, de minden a helyén benne. A Facebook létrejötte a modern kor forradalma is egyben, s az alkotók könnyen egy cégóriással kerülhettek volna szembe, ha bizonyos szegmensekben nem kellően precízek vagy hitelesek. Egy háborús vagy történelmi moziban lehetnek ferdítések a szórakoztatás kedvéért, de jelen esetben ezt muszáj volt kiküszöbölni. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy dokumentumfilmet készítettek a Facebook születéséről, de annak fontosabb lépéseivel kesztyűs kézzel kellett bánnia Aaron Sorkinnak, mikor megírta a forgatókönyvét. Az eredmény egyfajta modern királydráma lett. A cselekmény két szálon fut, ami szorosan kapcsolódik egymáshoz. Egy jelen idejű bíróságon kívüli per során tárul a szemünk elé a jelenkor gigantikus közösségi hálójának története, amit David Fincher (Se7en,1995; Fight Club,1999) több szempontból mutat be. Amit valaki a jelenben elmesél azt egy múltbeli jelenet zárja. Fincher zsenialitása abban csúcsosodik ki, hogy nem Mark Zuckerberg-ről készít életrajzot, hiába őt tartják a Facebook atyjának és a világ jelenlegi legfiatalabb milliárdosa, a többi szereplő karaktere is legalább olyan súllyal esik latba. Továbbá nincs jó és gonosz, szimpatikus vagy antipatikus szereplő. Teljesen szubjektív, hogy ki melyik félnek ad igazat. A casting is tökéletesre sikerült. A Facebook megalkotóját a sokak által beskatulyázott Jessie Eisenberg (Zombieland, 1999) tökéletes hitelességgel alakítja, ahogy legjobb barátja majd „ellensége” Andrew Garfield (Boy A, 2007) is remekel. Ami a film talán legnagyobb érdeme, hogy nem csak a Facebook történetéről szól, túl is mutat ezen. Egy egész generáció társadalmát megismerhetjük, ami évtizedek múlva is hiteles lesz.
IMDb: 7,8
7. Chariots of Fire (Tűzszekerek, 1981)
Hugh Hodson (Lost Angels, 1989) megtörtént események alapján készítette el a filmtörténelem talán legmegrázóbb és legdrámaibb sporteposzát. A Tűzszekerek ( Chariots of Fire ) nem egyszerű sportfilm, számos társadalmi és morális húrt feszeget. Megjelenik benne az antiszemitizmus elleni harc szelleme, az identitástudat, a vallás dogmatikája vagy az ahhoz való hűség. A korhűség is kiemelkedő, mind a morál, mind a megvalósítás terén. Folyamatosan érződik a világháború utáni zűrzavar, illetve jelmeztervezésért járó Oscar is teljesen megérdemelt. A filmzene egyszerűen felejthetetlen, nem sok olyan ember van, aki ne tudná dúdolgatni, vagy ne érintene meg Vangelis zongorajátéka. A film két fiatal atléta szinte vérre menő harcát mutatja be, akik csapat –és vetélytársak is egyben, s mindketten képviselik Angliát az 1924-es párizsi olimpiai játékokon. Harold Abrahams (Ben Cross), a zsidó származású cambridge-i diák és Eric Liddell (Ian Charleson), a skót misszionárius kontrasztja mélyíti igazán a film mondanivalóját. E két eltérő személyiséget különböző motiváció hajtja a győzelem felé: Liddellnek egy felsőbb, spirituális cél lebeg a szeme előtt, míg Abrahams-nek az emancipációt és az érvényülést jelenti a győzelem. Míg a legtöbb sportfilm az egy személy-egy cél elvét követi itt egészen más sémán épül fel a narratíva, két szereplő útját kísérhetjük a hősiesség, hazaszeretet és önfeláldozás példáján keresztül a párizsi olimpiai aranyakig.
IMDb: 7,3
6. Black Hawk Dawn (Sólyom végveszélyben, 2001)
Ridley Scott (Gladiator, 2000) négy jelölést és két Oscar-díjat besöpört alkotása a polgárháború sújtotta Szomáliába kalauzol el minket, amelyet számos résztvevő visszaemlékezése inspirált. A film egy rutinfeladatnak tűnő túszejtő akciót mutat be, amikor a Mogadishu mellett állomásozó amerikai katonák a legbefolyásosabb hadúr, Mohamed Farrah Aidid vezetőségének tagjait próbálták elfogni. Az 1993 október 3-án, csupán 45 percre tervezett bevetés, közel másfél napos vérfürdőbe torkollott, ahol 19 amerikai katona és majd’ ezer szomáliai vesztette életét. Joggal róhatnánk fel Jerry Bruckheimernek, hogy újra egy hős amerikaiak – gonosz, túlerőben lévő ellenség stílusú filmhez adta a nevét (a Pearl Harbour után nem is csodálkoznánk), viszont nem érződik annyira a propagandaszag. Természetesen van benne elfogultság, hisz az amerikai katonák szemszögéből látjuk a filmet, de nem egy pátosz, sokkal inkább életszerű (Hans Zimmer zenéje pedig még rátesz lapáttal). Ugyanúgy lelőnek ők is fegyvert ragadott muszlim nőt, s abban sem lehetünk egy percig sem biztosak, hogy valamelyik főhős meg fogja úszni. Pedig vannak benne bőven nevek. Eric Bana (Troy, 2004), Josh Hartnett (The Black Dalia, 2004), Ewan McGregor (Trainspotting, 1996) vagy a zseniális Tom Sizemore (Saving Private Ryan, 1998) Lefolyásában hihető, a vér sem feleslegesen spricccel jobbra-balra, azt látjuk a vásznon, ami egy háborúban megtörténhet. Talán a szomáliai embereket ábrázolták túl egysíkúan, nem véletlenül vádolták a készítőket enyhe rasszizmussal. Ami viszont leginkább lenyűgözött az a fényképezés. Az a dinamika és a színkezelés igazi mestermunka, nem véletlen, hogy az Oscar is majdnem leesett érte. Mindent összevetve, a Black Hawk Dawn a kétezres évek talán legjobb és leghitelesebb háborús filmje.
IMDb: 7,7
