Transformers: Az utolsó lovag (Transformers: The Last Knight, 2017) – duplakritika

Remek sztori, kiváló alakítások, elképesztő látványvilág. Ja, nem… az egy másik film. Michael Bay a Transformers-széria ötödik epizódjának készítése során se hallgatott senkire, még a józan észre sem (pláne arra nem). De ugye ezt nem is várta senki, hiszen az nem tartozik a munkamódszerei közé. Ez van, hogy bejön neki (mint a maga nemében zseniális Pain & Gain-nél, 2013-ban), és van, hogy nem. A Transformers: Az utolsó lovag (Transformers: The Last Knight, 2017) esetében sem túl bonyolult a helyzet, de mi szerkesztőségen belül azért árnyaljuk kicsit a képet. Jómagam és Chino kollégám duplakritikáját olvashatjátok. Odavoltunk.

Duba Dániel

Van valami furcsa (és megmagyarázhatatlan) abban, hogy reggel 10:00-kor Transformers filmet nézek. Normál esetben az ember ilyesmire csak késő délután, kora este vetemedik (vagy akkor sem), így az elszenvedett károk minimalizálására, az elszenesedett agysejtek mentésére több lehetősége is van. Egyrészt megöntözheti azokat egy korsó sörrel a gyors fájdalomcsillapítás jegyében, másrészt jótékony sötétséget is boríthat a tudatára azzal, hogy egyszerűen csak elteszi magát holnapra, legyintve egy nagyot az egészre. De egy reggel 10:00 órás sajtóvetítés után neked még össze kell szedned magad, folytatnod kell a napod és élni tovább az életed. Szorítsuk össze a fogunkat, kapaszkodjunk meg valamiben és próbáljunk többé-kevésbé normális arcot vágni. Ez nem egyszerű. A rendező, Michael Bay egészen elképesztő szintre emelte a kínos párbeszédek és a kényelmetlen jelenetek százalékos arányát a filmben.

Legyünk teljesen őszinték, és gondolkozzunk reálisan. Vajon egy családi filmre, amiben óriásrobotok harcolnak a High School Musical és a Topmodell leszek szereplőivel, van értelme komolyan haragudni? Érdemes felróni a sok “jól nyomod, tesó”, “menő a vakerod” és “szétlőttem, bébi” egysorosokat a filmnek, mikor nyilvánvalóan nem én vagyok a célközönség? Ennek értelmében csak azért haragszom Bay-re, mert elvesztette a humorérzékét, de ezért viszont nagyon. Gyanítom, hogy a filmben puffogtatott, a fentiekhez hasonló beszólásokat már a most tizenéves energiaital-generáció is kínosnak érzi, pláne a szintén célkeresztben lévő huszonévesek. Az egész film nyelvezete botrányos, magába sűríti az összes Kinder Maxi King és Fanta reklám minden félremarketingelt szava járását, aminek következtében adott a lehetőség, hogy ártatlan porontyaink olyan idegesítő, anyaszomorító kis ördögfiókákká váljanak, amilyenek pont nem akarjuk, hogy legyenek.

De az még hagyján, hogy a Transformers: Az utolsó lovag egy többnapos gyerekcsatorna-maraton két és fél órába sűrítve, meghintve pár gyenge, ellenben teljesen környezetidegen szexuális utalással (a’la Michael Bay), de mindennek tetejébe olyan sületlen sztorit kanyarintottak mögé, hogy lassan egy vallást lehetne rá alapítani (ja, már megcsinálták, de nem veszik túl komolyan). Van itt Artúr-legenda, titkos társaságok, mágikus botok, kiválasztottak, és a balhéban Shakespeare-től az amerikai elnökökig mindenki nyakig benne van. És a legrosszabb az egészben az, hogy mindezekkel együtt az ötödik rész is pont ugyanolyan, mint a többi.

A színészek játszottak, kifizették nekik a beígért csekket – amit azóta biztos, ami biztos, már be is váltottak –, de ez a cím már letörölhetetlenül ott fog éktelenkedni a karrierjükön. Anthony Hopkins neve újabban szinte kivétel nélkül a karriergyilkos jelzővel azonosítható, ezt a trendet most sem töri meg. Mark Wahlberget akkor szeretjük a legjobban, ha begurul, és meg kell hagyni, itt is kioszt pár rendesen felpaprikázott aranyköpést, de a legnagyobb részben ő is csak a kenyerét keresi. A legújabb Transformers fárasztó, nagyon.

Ja, amúgy látványos.

Chino

Amikor már azt hittük, hogy a Transformers-franchiset nem lehet mélyebben a földbe döngölni, Michael Bay jött, látott és győzött. Egyszóval bebizonyította, hogy tévedtünk. Ugyan elhangzottak a nagy ígéretek, hogy nem készül több rész a sorozatból,  a hollywoodi klisé, miszerint ameddig pénzt lehet kisajtolni valamiből nem szabad abbahagyni, őt is beszippantotta.

Hasonlóan járt nemrég a Karib-tenger kalózai-széria is, ugyanakkor azon mozi esetében legalább minőségi alapból gyártották a felesleges folytatásokat.

Michael Bay és kis kompániájának fejében ezúttal sem született egy cseppnyi újító szándék sem. Vezérelvként most is az „ami egyszer bejött, azon ne változtass” irányt követték, de felvetődik a kérdés: tényleg sikerként könyvelhették el a sorozat elődjeit? Ezt mindenképp két aspektusból kell megközelíteni. Az, hogy anyagilag megérte, egyértelmű. A negyedik rész több, mint egymilliárd dollárt kaszált világszerte, ugyanakkor az, hogy szüksége van-e erre a közönségnek vagy úgy an bloc a filmvilágnak, már erősen megkérdőjelezhető. Igazából itt is csak a Salazar bosszújára (Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales, 2017) lehet visszautalni: ez a produkció egyszerűen felesleges volt.

Már az indításnál sem tudjuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk. Kr. u. 486-ban Arthur király seregei néznek farkasszemet a barbár hordákkal, és türelmetlenül várják Merlin felbukkanását, hogy kilátástalan helyzetükön mágiájával fordítson. Az atomrészeg varázsló, aki persze semmilyen mágikus erővel nem rendelkezik, felkeres egy transformert, aki megajándékozza egy bottal, melynek segítségével előhív egy háromfejű robotsárkányt, hogy legyalulja vele az ellenséget. Ütős, nem? De ha azt hinnénk, hogy ennél már csak jobb következhet, ki kell ábrándulnunk. Azt, hogy melyik percben épp mi történik, szinte lehetetlen megállapítani.

A történet olyan kusza, összefüggéstelen és minden koherenciát nélkülöző, hogy csak kapkodjuk a fejünket, mi, miért és hogyan történik. Mielőtt azzal vádolnának, hogy ez a film nem arra való, hogy sok értelmet és mélyenszántó gondolatokat keressek benne, előrebocsátom: nem is ezt teszem. Ugyanakkor egy látványorgiának is szüksége van minimális történetvezetésre, konzekvenciára, hogy tudjuk, mit is nézünk. Főleg annak tudatában, hogy a forgatókönyvet egy jól összeszokott, négyfős csapat kreálta, akik között ráadásul ott találjuk az Egy csodálatos elméért (A Beutiful Mind, 2001) Oscarral jutalmazott Akiva Goldsmant. Egy közepes szkripttel a Transformers: Az utolsó lovagból (Transformers The Last Knight, 2017) egész tűrhető látványmozi kerekedhetett volna ki.

 A sztoriról nehéz is dióhéjban beszélni. No, nem azért, mert oly összetett és mélyreható lenne, épp ellenkezőleg. Végletekig csapongó, következetlen és az sem menti fel, hogy számos szálon fut a cselekmény. Mark Wahlberg (The Departed, 2006) éppen robotóvodát üzemeltet egy lepukkant roncstelepen, ahol a 0 IQ-val rendelkező autobotok fejébe próbál értelmet verni, vagy a dinoszauroszokat neveli rendre, nem mellesleg apukát játszik az újszülött (!!!) dinobotokkal. Szabadidejében egyszemélyes kommandóként próbálja megmenteni az üldözött autobotokat, akik csak Kubában focizgathatnak legálisan. Eközben Optimus elrepül Cybertronra, hogy megkeresse teremtőjét, akire legnagyobb sajnálatára rá is talál egy lepkeként röpködő fémistennő alakjában. Gyorsan kap is egy agymosást és hozzá egy küldetést, méghozzá azt, hogy pusztítsa el a Földet. Ezzel közel két órára ki is írták hősünket a filmből.

Közben a körözött Yeager eljut Angliába egy grófhoz, akinek a családja generációk óta az autobotok szolgálatában áll és számos titok derül ki a transformerek földi létéről. Űrdongó már az első világháborúban is harcolt, Hitlert egy alakváltó óra ölte meg és egyéb nyalánkságok. Ráadásul a végére azt is megtudjuk, hogy Chevy Chase nem is mondott akkora baromságot az Európai vakációban (European Vacation, 1985), amikor a Stonehenge-t űrállomásként aposztrofálta. Elrabolnak még egy szkeptikus, túlképzett csini professzornőt, aki egy kiválasztott generáció utolsó sarja és küldetése, hogy megszerezze Merlin botját, ami mellesleg elhozhatja az apokalipszist. Erre Optimustól kezdve a kormányon át a feltámasztott Megatronig mindenki pályázik. Utóbbi nem is tudni, hogyan támadt fel, hisz legutóbb gerincestől tépték le a fejét, de ilyesmin már nem akadunk fent. Ráadásul még az emberekkel is lepaktál, amiért néhány vérengző társát kiengedik a sittről.

Itt gyakorlatilag meghúzhatjuk a határt a film felénél, ezután – nagy meglepetésre – mindenki a nagyhatalmú tárgy megszerzésére koncentrál. Ezt az emberek közül csak a kiválasztott professzornő birtokolhatja, de, hogy Mark Wahlberg se maradjon ki a buliból, neki is jut valami. Habár neki bot helyett csupán egy talizmán jut, ami azonban hol szuszpenzorrá, hol az Excaliburrá képes válni. Eközben ketyeg az óra is, mert a Cybertron maradéka fenyegetően közeledik a Föld felé. Szóval megy a sztori ezerrel két unalomig elcsépelt, vagy értelmetlen/érthetetlen jelenet között pedig megindul a robotbunyó.

Azt azért mindenképp a film számlájára írhatjuk, hogy végig feszes marad, kissé lüktet, de a tempóval nincs komolyabb baj. Habár ezek a harcok sem szegeznek minket a székünkhöz. Hiába látványosak, ami az első részben még újdonság volt, az ötödikre már kissé unalmassá válik.

A színészi játék legjobb esetben is csak szinten tartja a filmet. Mark Wahlberg a családcentrikus, jóindulatú feltaláló helyett, már csak a rasszista, szexista beszólásaival tűnik ki. A pszichológia tanszéket történelemre és filozófiara váltó Laura Haddock (How Not to Live Your Life, 2007-) inkább csak eyecandy, mint komoly főhős, de még ez is belefér. Ami viszont meglepő és egyben szomorú, hogy Anthony Hopkins (Hannibal, 2001) sem tudott igazán köszörülni a csorbán. Kissé a RED 2-beli (Red 2, 2013) megszállott, őrült oldalát mutatja, ugyanakkor a film cselekményének kuszaságát bizonyítandó, saját bevallása szerint ő sem tudta, miről is szól ez a blockbusternek szánt katyvasz. A szerelmi szál becsempészése amolyan elefánt volt a porcelánboltban. Ez bizonyítottan nem a Bay-nek való vidék, amit Wahlbergék bemutattak, ahhoz képest a Shia Labeouf-Megan Fox páros egy valódi Rómeó és Júlia-alakítás.

Amire viszont előzetesen is számítani lehetett és egyértelműen építették ezt a „remeket”, úgy-ahogy működött: a látványra sok panaszunk nem lehet. Ahogy várhattuk, a Transformers 5 egyedül akkor működött valamennyire, amikor beindult a zúzás. Erre persze számíthattunk, ugyanakkor Michael Bay-t itt is elkapta kicsit a gépszíj. Számos esetben azt sem tudtuk, ki-kivel harcol vagy egyáltalán kivel van egy jelenetben. Sokszor hiába ült tort a CGI, akkora kavar volt, mintha egy stroboszkóp villogott volna a szemünk előtt.

Akik nem látták a filmet, nehezen fogják elhinni, de a Transformers 5 egyértelműen a franchise leggyengébb darabja. Egy jófajta porpcornmozit azért elvártunk volna egy olyan produkciótól, amelyet ekkora hype előzött meg, nem mellesleg súlyos dollármilliókat emésztett fel a bele fektetett marketing. A kérdés csupán az, hogy hány darabot kell még megemésztenünk a sorozatból (és persze jön a beígért Űrdongó spin-off is). A legszomorúbb mégis, hogy egy, akár működni is képes alapanyagból ekkora ostobaságot lehet készíteni. Talán csak a legnagyobb Transformers-fanok és persze a Hasbro számára lehet biztató, hogy a franchise, Bay fogadkozásai alapján még csak most éli fénykorát.

Értékelés:

Duba Dániel: 30/100

Chino: 52/100

Mafab: 47/100

IMDb: 5,3/10