Péter Kránitz 
Drakula. Forrás: Helikon kiadó
Új fordításban jelent meg a gótikus horror nagymestere, Bram Stoker alapműve: a Drakula! Bartók Imre, a kortárs magyar széppróza egyik legkiemelkedőbb alakja tolmácsolásában olvashatjuk a vérfagyasztó vámpírsztorit, ami 120 év távlatából is rémálmainkban kísért! Bartók Imre a Corn & Soda kérdésére elárulta: a médiatörténeti és kriminalisztikai szempontból is jelentős kötet valódi kuriózum, igazi csemege a fordítók számára.
Köztudott, hogy minden idők egyik legnagyobb hatású horrorregénye, a Drakula, ezer szállal kötődik hazánkhoz, Magyarországhoz! III. Vlad Tepes havasalföldi fejedelem Segesváron született, Visegrádon raboskodott, lidérces legendája Budapesttől Erdélyen át egészen Moldváig repíti olvasóit. Azt azonban talán kevesen tudják, hogy a népi mende-mondákból soha nem született volna meg a regény, ha nincs a világhír magyar turkológus, Vámbéry Ármin. Ugyanis személyesen az orientalista világutazó avatta be Bram Stokert Karóbahúzó Vlad rémséges regéjébe, amely valóságos örvényként ragadta magával az ír származású írót. Stoker ezt követően évekig tartó kutatómunka árán írta meg a Drakulát, anélkül, hogy valaha is járt volna Kelet-Európában. A lírai lidércnyomás 1897-ben jelent meg a brit könyvárusok polcain, majd elindult világkörüli hódító útján, s néhány évtized alatt fenekestül felforgatta a fantasztikus zsánerirodalmat és filmművészetet: több tucat filmben és folytatás regényben jelent meg Drakula alakja.
Szűk nyolc hónappal megjelenése után, 1898 január elsején már magyarul is olvashatták a borzongásra vágyók “Harker Jonathan naplóját”, a Budapesti Hírlap Regény-csarnoka folytatásokban közölte a magyar vonatkozású regényt Tar Ferenc fordításában, amely később önálló kötetként is megjelent. A 80-as években Bartos Tibor tolmácsolásában csak részletek jelentek meg a Drakula gróf válogatott rémtettei című könyvben, s végül 2006-ban, Sóvágó Katalin ültette át magyarra a teljes regényt először a 19. század óta. Bartók Imre személyében ezúttal azonban egy olyan fordítót nyert a klasszikus horrortörténet, aki maga is otthonosan mozog a lidérces lázálmok birodalmában: saját regényeiben is meghatározó szerephez jut a nyomasztó borzongás, a pszichedelikus őrület, sőt, még a body horror is.
Corn & Soda: Az elmúlt tíz évben elsősorban íróként és irodalomtörténészként váltál ismertté. Egy sor irodalmi díjat és ösztöndíjat zsebeltél be, a kortárs széppróza-írók fiatal generációjának megkerülhetetlen alakjaként emlegetnek. Emellett azonban műfordítóként is tevékenykedsz: 2015-ben a te tolmácsolásodban jelent meg a fantasy-horror egyik alapműve, A vér evangéliuma, ami a Hellraiser világában játszódik. Most a Drakulával erősíted a horrorfordítások sorát. Miért épp horror?
Bartók Imre: Nehéz erre frappáns választ adni, mindenfélét fordítok a gyerekkönyvektől a tudományos ismeretterjesztésig. Az, hogy ez a kettő becsúszott, inkább személyes kapocslatoknak köszönhető, de persze érdekeltek is, ezért örömmel igent mondtam a felkérésre. Clive Barker könyvét nem szokás szépirodalomnak tekinteni, ez egy zsáner-műfaj, de nyelvileg nagyon igényes, gazdag szövésű írás, nagyon élvezetes volt. A Drakulát pedig nem kell külön magyarázni, ami már történeti kuriozitása okán is egy csemege, fordítói szempontból számomra ajándék volt mindkettő.
C&S: Mit jelentenek számodra ezek a zsáner-könyvek, írói témaválasztásodra voltak bármilyen hatással?
BI: A témaválasztásaimban ilyen direkt hatások nincsenek. Persze tudat alatt biztosan sok minden hat az emberre, ezek is, de másban biztosan inspiráltak. Nagyon különböző a kettő. Külön kell beszélni a két könyvről. Barkernél elsősorban az elszállt, body-horror leírások ragadtak meg. Ami a Drakulát illeti, ez egy nagyon érdekes könyv. Nem is igazán egyértelmű, hogy mi a szerző célja, miről szól. Talán mindenki számára ismertebb az a rész, amikor Jonathan Harker megérkezik a kastélyba és ott mindenféle szörnyűségek érik. Ez az első négy fejezet olyan, mint egy különálló kisregény, nagyon kompakt, tündökletesen szép, magában is szinte megálló, hosszú elbeszélés. Utána azonban nagyon fura kanyarokat vesz a regény. Mai szemmel, mai fejjel iszonyú anakronisztikus dolgok vannak ebben a könyvben, ami ugyanakkor nagyon érdekes és szórakoztató. Van Helsing monológjai elképesztőek, szövevényes kitérők nyílnak a londoni ingatlanvilág ügyleteibe, ami szinte abszurd hatást kelt egy mai olvasóban. Ez egy olyasféle abszurd, ami a történeti kuriózum kategóriájába esik, engem nagyon elszórakoztatott.
C&S: 1897-ben jelent meg először, ennek megfelelő a nyelvezete, történetvezetése. A te fordításodban változott valamit a szöveg dinamikája, közelebb került a mai, modern nyelvhez?
BI: Ezt mindig az egyes esetekben kellett mérlegelni. Az alapelv az volt, hogy nem akartam szándékosan visszaarchaizálni, de nem is szabad egy dialógusba olyan szó- és beszédfordulatokat beletenni, amik abban a korban elképzelhetetlenek, ez hiba lenne. Elsődleges szempont továbbá, hogy gördülékeny legyen a magyar szöveg, ami lehet, hogy ritmikailag kicsit fellazította a szöveget. Ugyanakkor minden mondat le lett fordítva és mindegyik ott ér véget, ahol az eredetiben, tehát nagyon sokat ez nem változott. Ami nagyon archaikus és meglepő, az Van Helsingnek néhány nagyon furcsa modorban előadott, nyelvileg és ideológiai színezetében is furcsa prédikációszerű monológja – azokat még ha akarnánk sem lehetne modernizálni.
Meg kell említenem a könyv szerkesztőjét, Turi Mártont, aki nagyon lelkiismeretes munkát végzett, és rengeteget foglalkozott a szöveggel. Említetted, hogy 1897-ben jelent meg, tehát nem annyira régi könyv, szinte 20. századi, de vannak elképesztően távoli, nehezen értelmezhető pontjai, amik megmosolyogtatóak de közben nagyon élvezetesek és érdekesek történeti szempontból és a regény fejlődésének a szempontjából is. Friedrich Kittler német filozófus írt arról, hogy a regény a médiatörténet és a kriminalisztika egy fura pillanatát ragadja meg, mivel az 1890-es évek összes modern médiuma, a fonográf, az írógép és a távíró is megjelenik benne, a Drakula utáni nyomozásban a hangfelvételek alapján göngyölítik fel a történteket.
C&S: Hányadik magyar fordítása ez a Drakulának?
BI: A legutóbbi közel húsz éves, Sóvágó Katalin fordította. Számomra nem teljesen világos, hogy előtte megjelent-e egészében ez a regény, vagy csak részletek jelentek meg, de az biztos, hogy több kiadása volt.
C&S: Ismerted korábban a regény helyszíneit – itt persze nem Budapestre gondolok, hanem az erdélyi, moldvai tájakra?
BI: Nem mondhatnám, de hozzátenném, hogy egy mesebeli tájba lépünk be az erdélyi részeken: először egy kis falucskát ismerünk meg, majd megkezdődik egy bizarr, viharos éjszakán keresztül tartó utazás a hintóval a sziklaszirtek és a hegy magaslatai felé. Nehéz elképzelni, hogy Drakula kastélyának van egy életvilágbeli mása, ez inkább egy mágikus képződmény. A kastély leírásának meghatározó mozzanata az, hogy a szikla peremére épült, ha kinézel az ablakokon, alattad több száz méteres mélység néz rád vissza.
C&A: Mit gondolsz, milyen hatással lesznek a fordítói munkásságodban fel-felbukkanó horrorkönyvek a te saját regényírói munkásságodra?
BI: Mindez valószínűleg nem egy-két könyv fordításán keresztül érezteti hatását. Szerzőként nehéz is megmondani, hogy mi hatott az emberre, erről én is csak ötletelni tudok inkább. Szerettem ezt a két könyvet, de nem tenném előre a hatásaim sorában, ettől függetlenül nagyon tanulságos munkák volt. Fordítói szempontból talán ezekből tanultam a legtöbbet. Gazdag regények, más kérdés, hogy ezt a gazdagságot át lehet-e, vagy át akarom-e transzponálni a saját írásaimba.
