Erunder 
Tuti hallottatok már a Young Sheldon című sorozatról, ami a The Big Bang Theory (hadd ne kelljen leírnom a magyar címét, mert amikor csak meglátom agyvérzést kapok tőle) spinoffja. Nos, megnéztük a pilot epizódot, amitől sajnos nem dobtuk el az agyunkat, de még csak nem is nagyon mosolyogtunk tőle. Az alábbiakban arról olvashattok, hogy miért is volt ez így.
A pilot epizód egyik nagy hibája, azaz amiért nem igazán tudtunk rajta jóízűeket kacagni, nem más, minthogy a sorozat reklámozása során gyakorlatilag az egész rész összes jó poénját ellőtték az előzetesekben. Az eddig nem látott képsorok nagyjából a 21 percből 2-3 percet tehettek ki, de ezek nem voltak túl ütősek. Nyilvánvalóan, ha valamit el akarnak adni, akkor annak a legjobb részeit kell közszemlére tenni, de ebben az esetben ez azt jelentette, hogy az első epizódot teljesen felesleges is megnéznünk, hiszen a történetet az előzetesekből már megismertük, ahogyan sajnos az összes jó poént is.
Ennyitől még nem mondhatnánk rá a részre, hogy nem túl jó, ám az ember mégis vár valami pluszt az előzetesekhez képest, és mikor ennyivel szúrják ki a néző szemét, az joggal bosszankodhat. Emellett pedig még további negatívumokat is találunk a Young Sheldon-ban, amitől úgy érezzük, hogy ez a produkció nem lett túl erős.
Az eredeti sorozat miatt alapból magas elvárásnak (már ha a The Big Bang Theory korai évadait vesszük figyelembe) nehéz megfelelni, talán ebből kifolyólag is váltottak gyártási technikát. Ez a váltás egyébként a gyerekszínészek miatt is jó elgondolás volt, mert élő közönség előtt nehezebb játszani, mint egy egykamerás sitcomban, de Chuck Lorre, akinek egyébként a vérében van a humor, ebben a felállásban most alkotott először. Magával a műfajjal egyébként semmi gond, hiszen a Modern család esetében, vagy ha a feelgood sorozatokat nézzük, a Szívek szállodájánál ez tökéletesen működött, ezúttal viszont a végeredmény elég döcögős lett.
Habár a színészekkel, illetve az alakításaikkal semmi gond, hiszen a karaktereket tökéletesen hozzák, de nehéz úgy brillírozni, ha a karakterek, amiket hozni kell, elnagyoltak, egysíkúak, és még túl sok idejük sincs kibontakozni. Akkor is előre sejtenénk a poénok csattanóit, ha most látnánk először a képsorokat, mert egyszerűen a helyzetkomikumok olyannyira adják magukat, hogy az a tévképzetünk támad, valami csoda folytán jövőbelátó képességgel lettünk megáldva.
A műsort annyi meg nem menti meg a hozzá fűzött negatív érzéseinktől, hogy a főszereplő olyan aranyos és cuki, mint egy kölyök corgi (keressetek egyet a neten, nincs náluk édesebb kutyus a világon!). Mert bizony igazából ennyit kap csak a néző a Young Sheldon-tól. A jól ismert figura, aki képes pillanatok alatt bárkinek úgy az idegeire menni, hogy legszívesebben felnégyelné az egyént, gyerekként is nagyjából ugyanolyan, annyi különbséggel, hogy itt inkább megölelgetnénk. Ez pedig sajnos édeskevés ahhoz, hogy egy sorozat sikeres legyen.
Ezek ellenére természetesen nem kaszáljuk el egyből a sorozatot, mert ahogyan azt mondtam, 20 percben lehetetlen kibontakozni a szereplőknek, és egy olyan részt is szeretnénk látni, aminek nem lőtték le a készítői az összes jó poénját. Mégis valamiért már előre sajnáljuk Jim Parsonst, mert van egy olyan baljós érzésünk, hogy ez valami olyan kínosan nagy bukta lesz, aminél az ember reflexszerűen a szeme elé kapja a kezét, mert sejti, hogy még nézni is iszonytatóan fájdalmas lesz.
