Kertész Judit 
2021. júliusában jelent meg Kántor Péter utolsó verseskötete a Magvetőnél.
Ahogy Dávid Anna írja, nagyon szerettek volna még egy közös munkát, és ez elegendő ok volt az Elegendő ok című kötet megjelenéséhez. A beteg költő még dolgozott a nyomdai levonaton, de a könyv megjelenését sajnos már nem érhette meg.
A kötet a 2017-től született versek közül válogat. Talán másként olvassuk most ezeket, közvetlenül a költő halála után. Talán felértékeljük őket, pedig nincs rá szükség, gyönyörű versek.
Az utolsó kötet kapcsán elkerülhetetlen, hogy az írás ne csak ajánló, hanem egyben nekrológ is legyen. Az 1949. november 5-én, Budapesten született költő a Radnóti Miklós gyakorló gimnázium elvégzése után az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát angol-orosz szakon, majd magyar nyelv és irodalomból. Az 1970-es évektől kezdődően jelentek meg versei. Életművében nagyon fontos szerepet játszanak a Megtanulni élni című versek, melyek 1990, 2000, és 2010-ben jelentek meg.
A 2012-ben megjelent Köztünk maradjon című verseskötete váltotta ki a legnagyobb visszhangot. 2016-ban olvashattuk első prózai kötetét. Az Élet és Irodalomban napvilágot látott tárcákból született az Egy kötéltáncos feljegyzéseiből című könyve.
Kántor a verseiben párbeszédet folytat az olvasóval, kéréseket tesz fel, közösen töpreng velünk. Csodálatosan tudja ábrázolni, ahogy a fontos és a jelentéktelen dolgok között összemosódik a határ. A jelen kötet első versében A cirkusz-ban is nagyon szép, ahogy a nagymama hazaviszi a cirkuszi mutatványt „és csak pörög és pörög a tányér az ujján.”
Három szál fonódik össze a Tropeában kék a tenger című vers végén. Az első részben Heltai Jenő vészkorszakbeli naplójára reflektál a vers főszereplője. Heltai ez idő alatt lakása fogságában élt, csak így menekülhetett meg. A második részben hősünk szabad mozgását hangsúlyozza az első részben leírt megalázó helyzet ellentételezéseként. A természetes állapot örömként való megélésével fejezi ki, hogy mennyire abszurd helyzet ez. A harmadik részben egy Tropeai fényképészről ír, aki éveken keresztül, naponta lefényképezte a tengert, ami „kék mindig. De mindig más kék!” A vers végén a három szál egybeolvad, minden öröm és bánat visszatükröződik a határtalan kék vízben. Minden tragédia és béke egybeolvad az idő végtelenségében.
Egy nagyon szép versben szólítja meg Juhász Ferencet 90. születésnapján. A nagymosásokról című vers megidézi József Attilát, Nádas Pétert. Elmélkedik a fontos dolgokról, de vajon mik azok? A régi sikáló kefe és a régi polgári nagymosások leírása minden bizonnyal az.
A szkeptikus kicsengésű Mindig történik valami című versben az alkotói válságról és az elmélyült, laza alkotás vágyáról ír. Nagyon szeretem a két Tandori Dezsőhöz írt versét. A Semmi kész és a Feltételes megálló két igazi remeklés.
Szívbe markoló Az üres parkban című szerelmes vers. Utolsó sorának lezártságában – „Hirtelen minden olyan régen volt már.” – ott rejlik a közelgő mulandóság félelme. A hallgatás falára című vers fájdalmasan keserű, tűpontos írás tetteink megmagyarázásáról. Az elmúlás szomorú sorai a 30 szó Waldseeből.
Gyönyörű a címadó vers is.
„Ez nem egy szerelmes vers. De kell hozzá valaki,
aki fontos. Akinek fontosak vagyunk.”
Kántor Péter egy interjúban így beszélt magáról: „Lehet szemérmesség, de lehet restség, vagy gőg is akár, hogy a magam ügyében sose kerestem a lehetőséget a versen kívüli megszólalásra. Amit feltétlenül el akarok mondani magamról, azt elmondom versben; a többi alakul, ahogy alakul. (…)
Én kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy ami bennem érdekes és fontos lehet az olvasó számára, azok a verseim.”
Magát „megrögzött sétáló”-nak vallotta. Minden élethelyzetre zsigeri reakció volt számára a séta. Most kisétált ebből a világból, amiben mi még maradunk egy kicsit, és itt hagyta nekünk a verseit. „Messziről jön a vers, és hirtelen töri ránk az ajtót.”
Kántor Péter: Elegendő ok. Magvető Kiadó, Budapest, 2021.
