Vágyvillamossal a Nagymezőre

Lehet-e megrázóbb és lélekig hatolóbb darab Tennessee Williams drámáinál? Lehet-e sokkolóbban előadni A vágy villamosát/Vágyvillamost (A Streetcar named Desire) Zsótér Sándor rendezésénél? Részemről mind a két kérdésre nem a válasz, s talán a nézők többsége is így gondolja, hiszen a darab első, 2011-es bemutatója óta hatalmas sikernek örvend a Radnóti Színház színpadán.

Vágyvillamos. Csak így egyszerűen mindenfajta ragozás és sallang nélkül. Zsótér Sándor és Ambrus Mária saját, közös fordítása lecsupaszítja és új megvilágításba helyezi a darabot, és ez a lemeztelenítés jellemző végig magára az előadásra is. Összefolyó, jelképes helyszínek, melyek egyszerre több funkciót is betöltenek, például ugyanaz a korlát lehet fürdőszoba és terasz is akár. Összemosódnak az országok is, hiszen New Orleansban járunk, de a villamos a Nagymezőre érkezik. Blanche magyartanárnak nevezi magát, és Radnótit szaval, de minden más az amerikai városra utal. A keveredő helyszínek éreztetik a darab általános jellegét, hogy ez a történet bárhol játszódhatna.

Maguk a karakterek is szinte pőrén állnak előttünk, kitárva minden jellemvonásukat. Ezt a kendőzetlen meztelenséget fokozza Kováts Adél színpadi megjelenése is Blanche szerepében, mikor már első feltűnésekor is csupán fehérneműt visel. Ott áll előttünk, feltárva testét és lelkét, nem titkolva egyetlen vonását sem, csupaszon, minden fegyver nélkül. De vajon pőresége ellenére valóban látjuk őt? Kitárulkozik, de képesek vagyunk-e befogadni lényét? Képes-e megérteni bárki is? Egyáltalán képesek vagyunk-e megérteni egymást? A személyiségünknek csak egy oldala van? Valóban ismerjük azt, aki mellettünk él? Ezekre a kérdésekre, és még sok másra keresi a választ a darab.

A  dráma története szerint Blanche Dubois (Kováts Adél) egyedülálló, középiskolai tanárnő, aki egy este váratlanul beállít a húgához, Stellához (Petrik Andrea). Ő már évekkel ezelőtt elhagyta a családi birtokot, hogy a saját lábára álljon, és most New Orleans egyik nem túl előkelő negyedében él a férjével, a lengyel bevándorló családból származó Stanley Kowalskival (Csányi Sándor). Blanche tépett idegállapotban érkezik,  mert Belle Réve, a Szép Álom nevű birtok, közös családi örökségük, s gyermekkori otthonuk elveszett. Blanche és Stanley között már az első pillanattól kezdve tapintható a feszültség. A kettejük között kialakuló konfliktus és a Blanche-ban zajló belső küzdelmek határozzák meg a darabot.

Stanley és Blanche az örök ellentét, a tűz és a víz, a test és a lélek, két egymásnak feszülő ősi erő. Blanche maga a költészet, a szépség, a finomság, a tisztaság és nemesség utáni vágy. Stanley képviseli az ösztönösséget, a testiséget és a durva realitást. Már első találkozásuk is előre sejteti az elkerülhetetlen összecsapást, ha együtt vannak, szinte izzik a levegő a feszültségtől. Blanche női praktikáival, csáberejével megpróbálja behódolásra késztetni Stanley-t, de amikor rájön, hogy nem bír vele, ahol tudja becsmérli és gúnyolja. Így próbál meg felülkerekedni a férfin, aki azonban nem hagyja magát. Ő is igyekszik megalázni a nőt, s lerántani fensőbbségességéről és magabiztosságáról a leplet. Nyomozni kezd a múltja után, s mindent elkövet, hogy bebizonyítsa, Blanche minden szava hazugság és kitaláció, valójában csupán egy szegény, senkinek nem kellő, erkölcstelen nő, aki csak élősködni jött a húga nyakára.

De valóban ilyen Blanche, mint ahogyan Stanley láttatja?  Hazudik saját magáról? A kifinomult, erkölcsös úrinő, akinek kiadja magát, valójában nem létezik? Egyik sem, s mind a kettő. Amit állít magáról, azt önmaga is elhiszi. Ilyenkor olyannak látja magát, mint ahogyan mások szemében megjelenik. Mintegy tükörként használva a külvilágot, mások csodálatát, így tudja összetartani a személyiségét. Ezért van szüksége a hódításokra is, hogy érezze már hervadó nőiessége és szépsége erejét. Stanley-t azonban nem tudja ilyen tükörnek használni, mivel ő a kegyetlen valóságot adja vissza, s ezzel folyamatosan megpiszkálja azt a képet, amit Blanche oly kétségbeesetten próbál felépíteni és fenntartani.

Utolsó mentsvárát végül Mitch-ben (Schneider Zoltán), Stanley barátjában találja meg. A férfi olyannak látja, amilyennek ő mutatni akarja magát, s megadja neki mindazt a hódolatot és tisztelet, amelyre oly nagyon vágyik. Azonban, amikor Stanley leleplezésére Mitch elfordul tőle, Blanche összeomlik. Szembesülnie kell a durva valósággal, leomlanak a légvárak és csak a kegyetlen realitás marad. Még a megalázó gyónással is megpróbálkozik, szeretetet és megértést próbál koldulni a férfitól, de még csak szánalmat sem talál. Mitch undorral taszítja el magától, s megvetése betetőzéséül még meg is erőszakolja a nőt.  Talán ez a jelenet a darab legsokkolóbb pillanata, pedig csak annyit látunk, hogy Schneider Zoltán turkál a nadrágjában. Azonban ez a néhány pillanat felér egy arculcsapással. Sokkal erőteljesebb és hatásosabb, mint a darab csúcspontját jelentő második erőszakolás, amikor a már félőrült Blanche-t Stanley teperi le. Itt Kováts Adél Csányi Sándornak feszülő lába némi belenyugvást is sejtet, így nem érezzük azt a megrázkódtatást és döbbenetet, mint az előzőben.

Schneider Zoltán egyébként is brillírozik ebben a szerepben. Tökéletesen alakítja a félszeg, mackós, egyszerű munkást, aki esetlenül próbál megfelelni és udvarolni az álomnőnek. Mitch és Blanche együtt olyan, mintha a könnyű pillangó és a nagy, barna medve alkotna egy párt. S később a medve egyetlen dühös suhintásával darabokra zúzza a pillangót.

Ehhez az alakításhoz képest Csányi Sándor játéka kissé színtelen. Habár nagyon jól áll neki a macsó és zabolátlan Stanley Kowalski szerepe, de mégis hiányzik belőle az igazi szenvedély, mely Kováts Adél játékát annyira áthatja. Ő az, aki annyira élővé és elementárissá teszi a darabot. Lénye minden pillanatot meghatároz, s kisugárzása betölti a teret. Hol fenséges és uralkodó, hol pedig törékeny és kiszolgáltatott. Az előadás alatt végig azt éreztem, hogy ami Blanche-sal történt, minden nővel megtörténhet. Fiatalon mindannyian tele vagyunk hittel, reményekkel, szerelemmel, de aztán az élet megpróbáltatásai megtörhetnek és kétségbeesett lépésekre sarkallhatnak. A tragédiák, a kudarcok, a magány mindannyiunkat Blanche-sá tehet.

Ezt a lehetőséget erősíti meg Stella alakjai is. Ő képviseli a darabban a fiatalságot, az ártatlan naivitást, azt a nőt, akit még nem törtek meg a csalódások és a szenvedés. Azonban Blanche pont attól félti húgát, hogy Stanley mellett ezt nem kerülheti el, ő is a sorsára jut. Petrik Andreához tökéletesen illik a naiva szerepe, akit még beleng a fiatalság üde bája, de ereje kevés, így védtelenül áll az elkövetkező megpróbáltatások előtt. Benne itt ott rejtőzik a jövendő Blanche.

Talán épp ez a darab legfontosabb üzenete: mindegy, hogy a világnak melyik pontján élünk, lehet az New Orleans vagy Budapest, a villamos vihet az Elíziumi mezőkre vagy a Nagymezőre, mindannyian Blanche-sá válhatunk, ha hagyjuk, hogy álmainkat, vágyainkat lerombolják. Ezt a mindenkire érvényes törvényt hangsúlyozzák ki a már említett helyszínek esetlegességei, melyet a szövegek és maga a színpadkép is megerősít. Ehhez társul még a látványvilág, a díszletek sivársága, a környezet is a menthetetlenséget, reménytelenséget sugallja. A kilátástalanság atmoszféráját teremti meg a darab zenei világát meghatározó egyetlen zongora szomorú, árva hangja is. Itt minden az enyészeté, nincs mit remélni, Blanche-nak, s vele minden álomnak és szépségnek buknia kell.

Az előadás után még sokáig a hatása alatt voltam. Az agyam egyre csak pörgött, nem tudtam elengedni Blanche-t és tragédiáját. Azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül. A színészek remek játékát és különösen Kováts Adél és Schneider Zoltán kiemelkedő alakítását a közönség hatalmas tapssal jutalmazta. Hazafelé, kicsit szorongva szálltam fel a villamosra. Féltem, vajon hová visz?  Még párszor látnom kell majd a darabot, annyira megfogott. Ezért mindenkinek ajánlom, akik szeretik a többrétegű, mély lélekdrámákat, s igazán kiemelkedő színészi játékra vágynak. A hatása alatt lesznek biztosan.

Az előadás időpontjairól és jegyekről további információ a Radnóti Színház honlapján érhető el!