Blackphoenix 
A jövő csütörtökön mozikba kerülő Vaksötét (Don’t Breathe, 2016) című film végre szakít a horror olyan, mostanában kötelező elemeivel, mint a cuki-morbid gyerek, és az átlag, kissé unalmas család életét fenyegető ördögi, természetfeletti erők. Ezek helyett Fede Alvarez rendező egy új perspektívát kínál nekünk, amely megmarad a földi szférában, az emberi ösztönök szintjén, és amely a rossz fiúk (?) szemszögéből mutatja be az eseményeket.
Természetesen a műfajból adódóan szükség van némi emberi butaságra, ám az értetlenkedő és sikítozva rémüldöző mintaanyukák helyett kifejezetten üdítő olyan karaktereket látni, akiknek a kilátásba helyezett busás zsákmány veszi el az eszét. Persze ha hőseink, Money, Rocky és Alex találkoztak volna már életükben háborút megjárt, leszerelt katonával, azonnal elpárolognának az iraki veterán háza tájékáról (még ha történetesen öreg és vak is az illető), és inkább a „Sok kicsi sokra megy” elv szellemében maradnának az egyszerű halandók ingóságainak eltulajdonításánál. Főleg azok után, hogy egy az autójukra tapadó, vicsorgó, egyfejű Cerberus-torzó már a tervük kidolgozása közben figyelmezteti őket, hogy nem nézi ölbe tett manccsal a birtokháborítást.
Ám a három fiatal életkora és röviden, ám tűpontosan felskiccelt motivációi gyorsan megalapozzák az eszement ötlet kivitelezésére való vágy hitelességét. Az akció pedig időhúzás és késlekedés nélkül kezdetét veszi. Az egyéni célok mellett az is nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ki milyen szerepet tölt be a háromfős bandában. Ennek alapján Alvarez kissé túlságosan szuggesztív, szájba rágós és kiszámítható vezetése mellett a szimpátiasorrend is kialakul a nézőben, amelynek harmadik helyezettje ebben a játszmában bizony bőven lemaradónak számít. A rendező jó érzékkel választja meg a legtökéletesebb pillanatot, amikor a hátul kullogót ki kell ejtenie a pixisből és az élők sorából – hősünk még éppen csak elkezd idegesítővé válni, és elérkezik az ideje az első olyan mozzanatnak, amely megmutatja, hányadán is állnak egymással a szerencselovagok és az „áldozatuk”. A többiek sorsának alakulásával azonban Alvarez még fájdalmasan hosszú ideig nyúzza a néző idegrendszerét.
Az öregember vaksága szintén remekül megválasztott plusz eszköz, amely nagyon kreatív módon fokozza a feszültséget. Ugyanis hiába tartózkodnak a karakterek egy helyiségben, vagy állnak akár egymással szemben, a játszmának még közel sincs vége, ráadásul elég a legfinomabb inger ahhoz, hogy meghűljön a vér az ereinkben. Ha pedig ez még nem lenne elég, miközben hőseink igyekeznek túlélni a túlélhetetlent, a vak ember elborult elméjének újabb és újabb bizonyítékaival kénytelenek szembesülni, amelyeket a rendező mesterien képes fokozni egészen a végsőkig. A pincebeli jelenetek különösen átütő erejűre sikerültek, amelyhez nagyban hozzájárult az operatőr professzionálisan kivitelezett játéka a különleges fényeffektusokkal. Akad azonban egy-két olyan megoldás, amelyet a sok ismétlésnek köszönhetően egy ponton túl elkezdünk unni. Ilyen például a lakatok vagy zárak felfeszítése és a szabadságba vezető ajtók megnyílása után borítékolható, váratlannak szánt támadások, vagy hőseink Walking Dead-be illő feltápászkodása a halálosnak hitt sérülések után. A film végéről kiollózott és nyitó képsorként beillesztett jelenet ugyanilyen zavarónak hatott, értelmetlenül lógott a levegőben, és legfeljebb találgathattuk, hogy a rendezőnek mégis mi volt vele a szándéka.
A színészi játék azonban ismét igen hangsúlyosan billenti pozitív irányba a mérleget. Stephen Lang, az Avatar (2009) kiöregedett ezredese még mindig csúcsformában van, mind testi erejét, mind tehetségét tekintve. A Suburgatory (2011) című vígjátéksorozat Tessa Altmanjeként ismert Jane Levy a horror műfajában sem keveredett túlságosan messzire a temperamentumos, lázadó fiatal szerepétől, legfeljebb egy kicsit fiúsabb lett. A tőle megszokott karaktert azonban remekül alakítja. Nem csoda tehát, ha a vak ember és Rocky film végi közös jelenete a legerősebb része és abszolút tetőpontja Alvarez alkotásának. Némi érdekesség a szereposztással kapcsolatban, hogy egy magyar színésznő, Törőcsik Franciska is feltűnik a halálos csapdává váló házban, ám jóval rövidebb idő jutott neki a filmvásznon, mint amennyi például a Cerberusz-paródiának.
A Vaksötét az egyébként eredetiben és magyarul is rendkívül találó és kifejező címe ellenére tehát fényt hozott napjaink egyre klisésebbé váló horrorainak sorába. Akadtak benne ugyan kisebb melléfogások, ám ezeket leszámítva Fede Alvarez minden szempontból zseniális filmet alkotott.
Értékelés: 85/100
IMDb: 8,4
Mafab: NA
