Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (Miss Peregrine’s Home for Peculiar Children, 2016) – kritika

Tim Burton kapta meg a lehetőséget, hogy megrendezze a nagysikerű Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei(Miss Peregrine’s Home for Peculiar Children, 2016) című regény filmadaptációját. Igaz, a könyvet nem olvastam korábban, de a film megtekintése után úgy hiszem, ezt a történetet a sors is Tim Burtonnek szánta. Itt kell megjegyeznem, hogy amennyire lehet imádni őt, rajongani az ő filmjeiért, csodálatos mesevilágaiért, pontosan ugyanannyira lehet viszolyogni is ezektől. Bevallom, én az utóbbi kategóriába tartozom, ezért voltak aggályaim, miközben elfoglaltam a helyemet a moziteremben.

A történet szerint Jake, a főszereplő tinédzser nem éppen a város legmenőbb fiatalja. Élete nem túl egyszerű. Barátai nincsenek, szülei egy perc figyelmet sem szentelnek rá, s mindezek mellett neki kell vigyáznia beteg nagyapjára. Arra a nagyapjára, aki kisebb korában legjobb barátja volt, s folyton folyvást varázslatos tündérmesékkel szórakoztatta unokáját, s aki halála után örökségül térképeket és nyomokat hagy maga után. Jake ekkor szembesül vele, hogy mindaz, amit korábban gyerekes fantazmagóriáknak, egy demenciában szenvedő vénember babonájának tartott, igaz lehet. Walesbe indul, hogy kiderítse, mi áll a dolgok hátterében. Itt szembesülnie kell azzal, hogy nagyapja történeteinek főszereplői egytől egyig valósak, s együtt élnek jóságos vezetőjükkel, Vándorsólyom kisasszonnyal. Hamarosan pedig múltbéli titkokra, varázslatos kalandokra kell felkészülnie, ugyanis Vándorsólyom kisasszony pártfogása alatt kizárólag különleges képességekkel rendelkező fiatalok állhatnak.

Őszinte leszek. Ez a film nem volt rossz. Tim Burton hozta a szokásos formáját, de ezúttal úgy érzem, jóval kevesebb túlkapással, mint általában. Mit értek túlkapás alatt? A túlságosan gyermeteg, rajzfilmekbe illő jeleneteket, a színészektől elvárt ám egyben mégis érthetetlen túljátszásokat. Voltak tipikus agymenéses jelenetek, amelyeknél ha nem tudtam volna is kitalálom, hogy ki a film rendezője. Johnny Depp híján pedig Samuel L. Jackson – aki egyébként nagy kedvencem – kapta a hálátlan szerepet, hogy eljátssza a teljesen inkompetens, túldramatizált, erőltetett karaktert a filmben. Kár volt érte, mivel egészen addig, amíg nem szólalt meg, ő volt a kedvenc szereplőm. Ez az ember újfent bebizonyította, hogy minden szerep jól áll neki. Pechjére – vagy a mi pechünkre? – ebben a filmben olyasvalamit vártak el tőle, ami koránt sem az ő igazi zsenijének kibontakozását szolgálja. Bár nem vitathatom el tőle, hogy a film egyetlen vicces jelenete hozzá fűződik. Tim Burton viszont annál inkább bizonyított világszerte széles és népes rajongótáborának. Megint hihetetlenül látványos, részletekben gazdag, mesének öltöztetett történetet vitt vászonra. Tökéletes szereplőgárdát sikerült összegyűjtenie, ráadásul a film nagyon erőssége a karakterek ábrázolásában rejlett. A CGI-t – hála Istennek! – csak a legszükségesebb esetekben, racionálisan használta fel. Néhány esetben figyelhető csak meg kidolgozatlanság, de összkép igényesnek mondható. Körültekintően és óvatosan bánt egy olyan eszközzel, ami számos film esetén lehet kulcsfontosságú, s már számos film ment is pocsékba a helytelen használata miatt. Szerencsére a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei esetében erről szó sincs.

Azért ne higgyük, hogy ez a film maga a tökély. Már a moziban is szüntelenül az az érzés gyötört, hogy ez mind szép és jó, de valami hiányzik. Valami, ami minden filmben ott kellene, hogy bujkáljon. Nem, nem az üzenete, arra majd később térek ki. Az, ami ebből az alkotásból hiányzott az a cél. Egy jól meghatározott cél. Ennek fényében pedig arra kellett rájönnöm, hogy ez a film tökéletesen céltalan volt. Nem mondom, hogy untam, vagy nem élveztem volna, erről szó sincs. Egyszerűen csak nem vált ki érzelmeket a nézőből. Akciódúsnak nem volt kellően akciódús. Az üldözős jelenetek kifejezetten érdektelenek voltak, és egy tipikus mese sémára épültek többnyire. A cselekmény bonyodalma alapvetően nagyon ötletes, azonban pillanatnyi kételyem sem volt a végkifejletet illetőleg a film elejétől kezdve – s azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül a teremben. Így tehát a nézők idegeit sem sikerült felborzolnia Tim Burtonnek. Meghatónak nem volt elég megható. A film legérzelmesebb – és egyébként legígéretesebb, és sajnálatos módon legkiaknázatlanabb – szálát az első negyed órában ellőtték, s onnantól már csak halvány félmondatokban utaltak vissza rá. Így szomorkodni sem volt okunk túlzottan. Szórakoztatónak főleg nem nevezném, ahogy erre már feljebb is utaltam, meglehetősen kevés komikummal bírt a történet, s az azokat éles szemmel meglátók is csupán tompa szájrándítással jelezték, hogy ők értették, hogy itt olyasvalami történt, amit más filmekben viccesnek hívnak. Szó, mi szó, én ezt a filmet céltalannak éreztem. Persze élvezhető, nézhető, szerethető, de amint fognánk egy ásót a mélyebbre hatolás érdekében, szembesülnünk kell azzal, hogy ez a történet csak úgy lebeg a levegőben, mint a kis Emma Bloom.

Ígértem pár szót az üzenetről. Tisztában vagyok vele, hogy ez számtalan vita tárgyát képezi. Szükség van-e feltétlenül egy filmben üzenetre, vagy sem? Ha engem kérdeztek, akkor igen. Legyen az bármily aprócska, eldugott kis gondolat, de legyen ott.  (Persze az sem árt, ha ez a gondolat releváns.) Nos, ebben a filmben ez kellően apró volt. Ez önmagában nem is lenne baj, de nézzük mi is volt ez az üzenet! Nehéz spoilermentesen beszélnem erről, de teszek egy próbát. A történet igyekszik összemosni két síkot, a valóság és a fantázia világát. Pontosabban két valós világot, ám az egyikbe csak a kivételeseknek van lehetősége betekinteni. A szürke átlagemberek nem ismerhetik, s puszta elmebajnak tekintik ezt. A főhősnek, Jakenek a hirtelen kell szembesülnie ezzel a kettősséggel, idővel pedig komoly dilemmákkal kell megbirkóznia ebből fakadóan. Itt azonban a történet kissé a csodálatos világ pártjára áll, és sokkal vonzóbbá, szerethetőbbé teszi, mint azt a csúf, rossz hétköznapi valóságot. Nem, nem. Koránt sem ez a probléma. Én, akinek Kafka az egyik kedvenc írója, nagyon is tisztában vagyok az élet abszurd és néha szükségtelenül gonosz természetével. Csak akkor valóban ezt mutassák be. Jake élete, ha nem is habos, és talán nem is a legfinomabb, de azért sütemény, amelyért sokan ölnének, és amelyet nem feltétlenül muszáj a kukába vágni. Ha mindenképp a nézők elborzasztása volt a cél, akkor ennél lehetett volna tragikusabb sorsot is találni, amely valós okot ad a dilemmázásra, és valóban azt sugallja, hogy érdemes a csodák világába menekülnünk. Persze, az édesapja egy félkegyelmű, a legjobb barátja pedig az elhunyt nagyapja… de nézzünk a szívünk mélyére! Ennél azért van rosszabb is. Ezen a ponton jutott eszembe a A Faun labirintusa (El laberinto del fauno, 2006) című film. Nagyjából egy kaptafára készült a két alkotás, illetve egy és ugyanazon problémával állnak szemben a főhősök. Csakhogy a Faun labirintusában ez egy valós probléma volt, valóban menekülésre volt kárhoztatva a főszereplőnk. Sokat tanulhatott volna Jake, ha látja ezt a kiváló spanyol drámát.

Lehetséges, sőt, valószínűnek tartom, hogy a könyv története minden téren sokkal kidolgozottabb, ám ezt sajnálatos módon a saját hiányosságomból csak feltételezni tudom. A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei egy jó film, számos értékelhető vonással, hiszen Tim Burton nevét nem egészen véletlenül ismeri a fél világ. Mindazonáltal nem vagyok teljes mértékben elégedett a fent említett részletek miatt, melyek felett nagyvonalúan átsiklott a forgatókönyv, okozva ezzel betölthetetlen űröket ezen az egyébként varázslatos alkotáson. Végső soron azonban bárkinek tudom ajánlani, garantáltan könnyed játékfilm, mellyel iszonyatosan könnyen, tehermentesen lehet siklani a végkifejlet felé. Heves érzelmeket nem fog kiváltani belőlünk, ezért magam vállalom a felelősséget. Ha másért nem, Eva Green fantasztikus alakításáért, aki egyértelműen a legerősebb játékot nyújtotta az egész film során.

Értékelés: 71/100

IMDb: 7,7/10

Mafab: NA