Szokolay Dávid 
Pálfi György legújabb filmje, a Mindörökké Tar Sándor A mi utcánk című novelláskötetének egyik gyöngyszemének, az El valahová című írásnak meglehetősen szabatos feldolgozása.
Ruttkay Zsófia, aki a rendezővel együtt dolgozott a forgatókönyv megírásán, az előbb említett alapművet csak inspirációként használja. Tar Sándor eredtileg a rendszerváltást követő évek sanyarú magyar valóságát kívánta megfesteni egy hajdúsági falu mindennapjain keresztül. A szkript – bár nagyobb vonalaiban hűen követi a szüzsé főbb csapásirányait – azonban mégis áthelyezi azt a távoli jövőbe, ahol éppenséggel háború dúl, mert miért is ne. Nem mellesleg még odatold az egészhez egy erősen tragikus végkifejletet. Továbbá a film megtartja a novella kettős időkezelését is, egymással párhuzamosan kezeli a főhős két életszakaszának mozaikdarabkáit. Azonban amit az írásban megold a mindentudó, kívülről szemlélődő narrátor használata, arra a mozgókép utóbbi hiányában nem képes. Így a történet meglehetősen elvont, nehezen értelmezhető. A néző nem győzi kapkodni a fejét. Ha a „nyájas olvasó” esetleg mégis kedvet kapna a film megtekintéséhez, akkor erősen ajánlom figyelmébe a fentebb jelölt novella előolvasatát. E készség birtokban garantálni tudom, hogy emészthetőbb lesz az összhatás, és a néző egy kézzel foghatóbb műértelmezéssel tud távozni a moziterem sötétjéből.
Megemlítendő, hogy Pálfi György jelen munkája szerényebb költségvetéssel bír, mint a rendező előző két nagyszabású játékfilmje: a Szabadesés (2014) és Az Úr hangja (His Master’s Voice, 2018). Nem is szólva, hogy nívósabb színészgárdát mozgatnak. Ez a két alapvetően kedvezőtlen tényező még kedvezőtlenebb összjátéka kielégítően magyarázza, hogy miért is nem sikerült ezúttal a rendezői víziót a nagyközönség számára is emészthető módon szervírozni.
A mű befogadását ugyancsak megnehezítik a végletekig lecsupaszított, naturalisztikus képsorok, melyek bőven átlépik azt a mezsgyét, melyről már szégyenkezés nélkül állíthatjuk, hogy gyomorforgatóan gusztustalan. Summa summarum: nem lányregény.
Polgár Tamás a főhős, Ocsenás szerepében valahogyan az alig egy óra hosszát felölelő játékidő egésze alatt jellegtelen marad. Menszátor Hérész Attila már jobban tudott azonosulni a valóság sivársága elől az alkohol rabságába menekülő munkanélküli férfi szerepében. Ugyancsak hiteles Érsek-Obádovics Mercédesz frigid egészségügyi dolgozója. Ubrankovics Júlia pedig mint a stroke következtében újból kislánnyá visszadegenerálódott feleségként egyenesen bravúros.
A film számos komoly erkölcsi kérdés komplex szintézisét nyújtja. A háború embertelenségét a magyar egészségügy valóban elkeserítő helyzetével állítja párhuzamba. Az ember méltóság az, melynek mindkét élethelyzet híján van. Ez nem is lehetne aktuálisabb tekintettel arra, hogy hazánkat jelenleg egy világjárvány soron következő, szám szerint ötödik hulláma készül betemetni. Fontos motívum még a műben a dehumanizáció, az elidegenedés és a kiszolgáltatottság. Felsejlik a nők elleni erőszak örök problematikája is. A film konkrét kérdésekkel fordul nézőjéhez: van-e lehetőség kiemelkedni annak, akit a társadalom kivetett magából és a perifériára száműzött? Van-e megváltás? A válasz mindkettőre határozottan nem.
Végezetül fontosnak tartom megemlíteni, hogy jómagamat 2022. február 24-én, csütörtökön ért az a szerencse, hogy személyesen is megtekinthettem Pálfi György filmjét, annak sajtóvetítésén. A tény – úgy gondolom – magáért beszél. (Ha valaki lemaradt volna róla: Oroszország e napon támadta meg Ukrajnát.)
IMDB: 7,2/10
Mafab: 66%
Értékelés: 3/10
Kép forrása: Mafab
