Blackphoenix 
Bár tombol a nyár, és a Vírus Klub előadásai még egy jó hónapig szünetelnek, az érdeklődők 28-án este elcsíphették a Vírus Piknik néven futó, idén első alkalommal megrendezett, igazán igényes programot a Dürer Kertben. Öt remek előadó ötféle szemszögből megközelítve járta körül az egészséges életmód témáját. Bár a hangsúly inkább az étkezés témája felé tolódott el, kaptunk egy kis ízelítőt a sportból is a Balance2 – Balance to the Power Two csapata jóvoltából. Sajnos a sok előadás közepette nem jutott időm kipróbálni ezt az újdonságot, ám dr. Bajzik Éva mozgásszervi rehabilitációs szakorvos remekül összefoglalta a lényegét.
Aki nálam kicsikét közelebb áll az élsport világához, annak valószínűleg nem ismeretlen fogalom az erő-gyorsaság-állóképesség háromszög. Ahogyan az sem, hogy a legtöbb mozgásforma ezek közül általában egy vagy legfeljebb két képességet fejleszt anélkül, hogy a „maradékkal” törődne. Ám ha a sportoló nem tud mindhárom irányban – legalább valamelyest – kiteljesedni, mindenképpen meg fog állni a fejlődésben. Bár elméletileg korábban lehetetlennek bizonyult az olyan mozgásforma kifejlesztése, amely a fent említett háromszög közepén helyezkedne el, a Balance To The Power Two éppen ezt a kritikus sportelméleti holtpontot célozta meg, és sikerült is viszonylag közel kerülnie hozzá. Ráadásul segít a koncentráció fejlesztésében is, amely nem igazán mondható el semmilyen intenzív erőnléti edzésről. A kicsi, négyzet alakú tatamikon egyensúlyozó és nyújtózkodó, vállalkozó szellemű versenyzők mozdulatai és arckifejezése alapján a Balance To The Power Two valóban nem gyerekjáték, és szó szerint teljes embert követel.
Az étkezés világába már Gaál Viktor pszichológus kalauzolta el a közönséget, aki rendkívül szellemes módon A pszichológusok már a spájzban vannak címet adta előadásának. Bár számomra nem jelentett újdonságot önmagában az a tény, hogy a táplálék, amelyet elfogyasztunk, milyen mértékben hat a pszichés állapotunkra, a téma tálalása mégis érdekes volt. Példának okáért egyetlen pszichológustól sem hallottam még, hogy saját magán kísérletezett volna – jelen esetben a léböjtkúrával -, majd lelkesen beszámolt volna az eredményről a hallgatóságának. Gaál úr azt figyelte meg magán, hogy a diéta előre haladtával egyre idegesebb és feszültebb lett, amely nem elsősorban a tápanyagok hiányának volt köszönhető, hanem az egyre hangosabban háborgó rágási ösztönnek. Ha már pszichológia és táplálkozás témakörében jártunk, természetesen nem lehetett megkerülni a répacukrot sem. Gaál úr azonban nem démonizálta a fehér méregként aposztrofált vagy heroinhoz hasonlított édességet. Ehelyett csupán annyit javasolt, hogy frontális agylebenyünk és lelki világunk épsége érdekében csökkentsünk a répacukor-fogyasztásunkon, és próbáljuk ki például azt, hogy feketén isszuk a kávét, amelyet a „leszokással” egyre finomabbnak és egyre inkább kávéízűnek érzünk majd (ezt tapasztalatból is mondhatom; az esetek 99%-ában sokkal inkább preferálom a eszpresszót, mint a különféle szirupos-tejes változatokat). Persze ez nem azt jelenti, hogy mondjunk le teljes egészében az édes ízről; az is sokat segít, ha némi változatosságot csempészünk az étrendünkbe például méz vagy kókusz cukor segítségével, amelyek nem lökik naponta többször olyan meredek hullámvasútra az ideg- és hormonrendszerünket, mint a répacukor.
Következő előadónk, Gazsi Zoltán ügyvezető igazgató az Eisberg képviseletében érkezett. Sokat mesélt arról, milyen utat jár be a saláta, amely a modern kor élelmiszer-termeléstől elidegenedett emberének asztalára kerül. Szó esett arról is, hogy a bio zöldségeket és gyümölcsöket korántsem olyan permetszűz-állapotban vásároljuk meg, mint gondoljuk, egyszerűen csak szigorúbbak az előírások a vegyszerekre vonatkozóan, mint „közönséges” társaiknál. Ám ami igazán megragadta a figyelmemet, az a nagyüzemi termelés vs. kézműves termékekre vonatkozó gondolatsor volt, amelyben az előbbi profizmusán volt a hangsúly. Meg voltam róla győződve, hogy az utóbbiak sokkal jobb minőségűek és egészségesebbek, ám a Gazsi úr által bemutatott statisztikák ellentmondanak ennek az előfeltevésemnek. Az Eisberg szilvás tokaji dresszinggel megbolondított salátája viszont vitán felül nagyon finom és friss volt, így kétségtelenül alátámasztja a vállalatot működtetők szakértelmét.
Ám mivel a kézműves termékeknek megvan a maguk sajátos bája, nem maradhatott el kedvenc meggysöröm sem (még ha furán mutatott is a kezemben az üveg egy ilyen témájú előadássorozat alatt). Szükségem is volt egy kis erősítésre a következő előadás alatt, ugyanis Szűcs Zsuzsanna dietetikus egészen elképesztő és – saját bevallása szerint is – sci-fibe illő információkkal sokkolta a közönséget a jövő élelmezésével kapcsolatban. Az állati eredetű ételekre való óriási igényt és az ezzel járó, a környezetre rótt fenntarthatatlan terhet például a modern technológia úgy igyekszik összebékíteni, hogy egyetlen marha- , disznó- vagy csirkesejtből több tonnányi (!) húst növesztenek. Ezt a procedúrát már gyakorolják is, ám az olyan génmódosított élelmiszerek, mint az aranyrizs, a super banán vagy a pink ananász, amelyek szintén az élelmezési válság olcsó megoldására törekszenek, egyelőre a jövő zenéi. A növények fejlődésébe való mesterséges beavatkozással is hadi lábon állok, a csodálatosan gazdaságos szöcskeliszt futurisztikus ötlete azonban kicsapta nálam a biztosítékot. Bár én valószínűleg nem azért húztam a számat, mint a legtöbben a teremben; bármilyen furán is hangzik, sajnálnám, ha a nyugati ember az ízeltlábúakra is rátenné a mancsát, mint ígéretes proteinforrásokra.
Forgács Attila gasztropszichológus a döbbenetes tények mellett sokat sztorizott, így rendkívül színes és élvezetes előadással rukkolt elő számunkra. Maradandó élmény volt a magyar irodalom jelentős alakjait testalkati szempontból elemezgetni és összehasonlítgatni, és jót nevettünk azon, hogy Csokonai Vitéz Mihály szobra sokáig amiatt nem került kiállításra, mert azon ment a huza-vona, hogy kövéríteni kellene rajta. A Willendorfi Vénuszt is igazán érdekes volt „újragondolni”. Mivel rengeteg hasonló kaptafára készült szobor került elő az őskorból, Forgács úr elmélete szerint a beszédre képtelen, ráadásul éhező ősember tudatalatti vágyait fejezte ki a kövér alakok megformálásával, amelyhez hasonlítani szeretett volna. Ide vezethető vissza a belénk ivódott ösztön, amely az elhízáshoz, illetve a fogyókúrák sikertelenségéhez vezet; az emberbe bele van kódolva, hogy annyit egyen, amennyi belefér, mert lehet, hogy másnap már nem lesz mit. Nyilván nem titok, hogy az élelmiszeripar és a marketing milyen mértékben játszik rá erre az ösztönre, mégis döbbenetes volt a konkrét példákat hallgatni azzal kapcsolatban, mennyire könnyen becsapható az éhségérzetünk. Ha ugyanazt az adag ételt egy kistányérból fogyasztjuk el, jóllakunk vele, míg ha egy hatalmas tálból, akkor nagy eséllyel kevésnek találjuk, és kérünk belőle még egy adagot. Ha a menzán kínált desszert belga dupla csokoládés csoda névre hallgat, nagyobb eséllyel fogunk venni belőle, mint ha mezei csoki tortát akarnának ránk sózni. Több sütit veszünk el a cookie-kkal telepakolt tányérról, ha az az asztalunkon van, és csak a kezünket kell kinyújtanunk érte, mint ha a szomszéd szobáig kellene elsétálnunk. Képesek vagyunk a gyomorrepedés határáig (2-3 liter!) enni magunkat paradicsomlevessel, ha valaki észrevétlenül újratölti a tányérunkat. Nem szívesen megyünk el egy Kisgömböc nevű étterembe, amely felébreszti bennünk az elhízástól való félelmet. Sőt, naivitásunk a legsemlegesebb italokra is átterjed; hiába töltenék ugyanazt a csapvizet három különböző márkájú ásványvizes palackba, a legtöbbünk gondolkodás nélkül rangsorolni fogja őket íz szerint, főleg, ha elég boldogan nevet ránk a Szentkirályi éppen aktuális reklámarca.
Kijelenthetem, hogy a Vírus Piknik szervezői a fináléra hagyták a legelgondolkodtatóbb előadást. A fenti példákat figyelve döbbenhetünk rá igazán, mennyire fontos a tudatos táplálkozás. Nem az önsanyargatásra, és a salátán tengődésre gondolok, hanem a tudatos választásra. A testünk feletti kontroll kézben tartására, amely arra ösztönöz minket, hogy a manipuláció csapdáit kikerülve csak azt és annyit adjunk a szervezetünknek, amelyre valóban szüksége van. Egyes országokban segítséget nyújt ehhez a 100 kcal-os csomagolás. Ezt a megoldást ugyan itthon még hírből sem ismerjük, de ezt a kritikus értéket nyugodtan vehetjük alapul. Forgács úr szerint ez az a többlet, amely ha berögzült napi szokássá válik, lassú, alattomos súlygyarapodáshoz vezet. Illetve fordítva; ez az a deficit, amely úgy képes beindítani a lassú súlycsökkenést, hogy nem kapcsol be az éhezéstől való félelem ősi ösztöne, amely túlevésre sarkallja a fogyókúrázni vágyót.
A Vírus Klub tehát nyárra is biztosított nekünk némi emészteni valót, ősszel pedig ismét tárt karokkal várnak minden kedves érdeklődőt a Tütüben!
