Már megint hazudnak nekünk – Volt egyszer egy… Hollywood (Once upon a time in Hollywood, 2019) kritika

Volt egyszer egy … Hollywood (Once upon a time… in Hollywood, 2019) című filmjében Quentin Tarantino egy egész világot vesz palira. Mindezt olyan szeretettel és humorral, amelyre csak ő képes.

Nehéz dolog olyan, már a saját idejében is szinte vallásos fanatizmussal körülrajongott rendezőről írni, mint Quentin Tarantino. Mondom ezt azért, mert egyszerűen szembeötlő volt az az elfogódottság, teljesen alaptalan hype, ami a közösségi médiában fellángolt legújabb filmjének már előzetesét követően, abban az értelemben, hogy a Volt egyszer egy… Hollywood rövid ízelítője – mint később kiderült, okkal – maga volt a semmit mondás, teljesen érdektelen, unalmas teaser volt, amely mellett, ha nem tudtuk volna, ki a rendező, szó nélkül elmegyünk – no meg persze, ha nem két színészóriás van benne. Ennek ellenére a médiában sorra megkezdődött a rituális felmagasztalás: ez a Tarantino ez igen, már megint megcsinálta, micsoda istenverte, mocskos zseni. Nem mennék bele abba, hogy ezek a jellemzők egyébiránt mennyire helytállóak, az azonban bizonyos, hogy az önreflexió ilyen mértékű hiánya nagy csalódást okozhat, ha az imádott rendező véletlenül mégsem azt nyújtja, amiért igazán szeretjük. Merthogy Tarantino ezúttal látványosan kilépett az önmaga által megalkotott zsánerből. Ha csak egy kicsit is.

A film története meglehetősen egyszerű, inkább karaktercentrikus. A hatvanas évek végén járunk, Hollywoodban, a két főhős Rick Dalton, a kiégés szélén álló egykori tévés cowboysorozat-hős, és kaszkadőre, Cliff Booth, aki valójában már kaszkadőrmunkát alig-alig végez, sokkal inkább Rick mindenese és hű társa. A filmről tényleg nehéz beszélni, hiszen Tarantino ezúttal sem a megszokott módon mesél. A cselekmény nem tart egyik pontból a másikba, a hagyományos dramaturgiai elemek és a felépítés pedig hiányzik. A két főkaraktert mutatja meg életük egy pontján, amelyből megismerjük múltjukat, jelenüket, jövőjük pedig fokozatosan kirajzolódik, s mindeközben betekintést nyerünk a korabeli hollywoodi sztárok életmódjába, a hatvanas évek mozijának hangulatába.

Még mielőtt bármire kitérnénk, hozzá kell tennem: az előzetes alapján rettenetesen féltem, hogy az egész nem lesz más, mint pusztán egy tisztelgés (értsd: ömlengés) a „hollywoodi régi szép időkről”. Egyrészről azért, mert ellenben a közvélekedéssel, nem gondolom, hogy Hollywoodnak volt valamikor régen egy bizonyos „aranykora”. Hollywood története valójában egyetlen nagy aranykor, amely most is tart, csak a mosttal kapcsolatban per definitionem nem lehet nosztalgiát érezni. Másrészről azért is ódzkodtam mindig a Hollywood aranykorának emléket állító filmektől, mert egyszerűen visszásnak tartom, hogy ahelyett, hogy konkrét alkotásoknak, rendezőknek állítanának emléket, Hollywoodban leforgatnak egy filmet arról, hogy Hollywood milyen nagyszerű volt, s ezáltal a filmipar önnön magát mitizálja, tovább erősítve saját legitimációját. Mérget vehetünk rá, legkésőbb 30–40 év múlva a mostani Hollywoodról is pompás hommage filmek fognak születni. Szóval az egész nem kevésbé öntelt és pofátlan, mint amikor – az egyébként szintén zseniális – Lars von Trier saját filmjeiből mutat jeleneteket, miközben hosszas monológban kifejti, miben rejlik a nagy művészetek mivolta.

Ahhoz, hogy a Volt egyszer egy… Hollywood cselekményének legfontosabb elemeiről érdemileg beszéljünk, ismerni kellene annak kesze-kuszán szőtt fonalának megannyi részletét, valamint olyan jeleneteket is, amelyeket nem volna szívem elspoilerezni. Ez a film ugyanis rettenetesen összetett, tele van oda-vissza utalásokkal, amelyek a filmen belül nagyon jól működnek. És nem, Tarantino nem egy Hollywood-ömlengést rendezett, bármennyire is ezt akarja elhitetni velünk a film háromnegyedében. Ugyanis valóban: a történetmesélés mestere ezúttal visszavett magából, abból, amiért igazán szeretjük. Sokkal kevésbé ütősek és viccesek a párbeszédek, sokkal kevésbé egyediek és „tarantinósak” a karakterek, és sokkal kevesebb az akció is. Helyette megmaradtak a nagyszerű kamerabeállítások – sok-sok amerikai plánnal –, a briliáns rendezés és megannyi autózás rohadt jó zenékre. És persze, betekinthetünk a korabeli hollywoodi életbe.

A rengeteg filmes utalás, a hatvanas évek előtti tisztelgés mellé Tarantino finoman rámutat arra is, miért lehet gyűlölni Hollywoodot. Például azért, mert az ott dolgozó emberek – rendezők, producerek és színészek egyaránt – lehetnek a végletekig kicsinyes és visszataszító emberek a tehetségük ellenére. Vagy, ami még ennél is fontosabb: azért, mert Hollywood létezése kezdete óta szereti hülyének nézni az embereket, és módszeresen az arcukba tolja azt a mérhetetlenül káros üzentet, hogy a gonosz végül mindig elbukik, hiszen a hősöknek sikerül felülkerekedniük saját gyengeségeiken, és győzedelmeskednek. A happy end koncepciójának pedig minden sablonját tökéletesen ábrázolja épp azáltal, hogy a hatvanas évekbe helyezi a történetet. Egy korba, amikor még sokkal gyengébb kritikai kihívásoknak kellett megfelelnie a legnépszerűbb tömegfilmeknek, s amelyekben így megannyi életszerűtlen hülyeséget lehetett megmutatni. Tarantino ezeket elsősorban egy nosztalgiával átszőtt szeretetnyelven mutatja meg, de nem feledkezik meg arról sem, hogy ez egyben Hollywood rákfenéje is.

Tarantino persze nem felejt el kitérni a nézőkre sem, hiszen nélkülük nem működhetne az álmok otthona úgy, ahogy. Úgy játszik velünk, mint holmi marionett bábokkal. A rendező pontosan ismeri a világ működését: a közösségi médiát, a tömeghisztéria lélektanát és a moziba beülő emberekben gomolygó előfeltételezéseket. Ezeket pedig kegyetlenül kihasználja. A Volt egyszer egy… Hollywood gyakorlatilag a cselekményben kimondott és megjelenített fricskákon túl, ha az egészet tekintjük, a nézők kritikája elsősorban. A filmes erőszakhoz, a világ kegyetlenségeinek ábrázolásához való vonzódás és az emiatt kialakuló eltompultság, illetve a happy endre szoktatott lelkivilágunk között húzódó ellentmondásra mutat rá. Arra, hogy kíváncsiak vagyunk a borzalmakra, de az ezzel járó szellemi megterhelést már nem vagyunk hajlandóak vállalni. Erre a képmutató összeférhetetlenségre próbál rávilágítani, méghozzá egy olyan parádés gesztussal, amely nemcsak, hogy tökéletes rendezői koncepció, de briliáns médiahack is egyben. Tarantinónak a film befejezésével sikerül azt a hihetetlen eredményt elérnie, hogy a néző úgy érzi, nem elégedett, nem azt kapta, amit ígértek, amit várt, annak ellenére, hogy azt kapta, amit általában szeret kapni… Hát, ilyesmi érzés, amikor Hollywood ezeregyedik alkalommal is az arcunkba hazudik. Talán nem véletlen a film címadása sem.

Nem ez a legélvezhetőbb és legjobb filmje Tarantinónak, efelől szemernyi kétségem sincs. Viszont, ha visszatekintek eddigi műveire, jól látszik, hogy ez az első, amelyet komoly mondandó hívott életre. Míg korábbi filmjeiben a forma dominált, ezúttal a tartalom veszi át a gyeplőt, és emiatt mondom, hogy érdemes megnézni a Volt egyszer egy… Hollywoodot. Ja, és ha nem említettem volna, a két főszereplő Leonardo di Caprio és Brad Pitt, akik meglehet, nem életük alakítását nyújtják, nevük akkor is garancia a minőségi mozira.

Értékelés: 84/100
Mafab: 84%
IMDb: 8/10