Szasa Filipenko: Vörös keresztek – kritika

Százszor, ezerszer, elmondhatatlanul sokszor megfogadtam, hogy nem hiszek filmelőzetesnek, ahogy nem hiszek az újonnan megjelent könyvek borítójára látványosan rányomott ajánlóknak sem, legyenek azok mégoly körmönfontak, szemkápráztatóan dicsérőek is az adott művel kapcsolatban. Nem, nem hiszek. Nem hiszem, hogy attól, mert mondjuk, a New York Times, a Guardian vagy a Le Figaro – márpedig ha ők, az egész szerkesztőség azt mondja, akkor tutira igaz! – szerzője azt találta mondani egy könyvre, hogy „briliáns”, akkor valóban az, és innentől legitim ezt a jelzőt, „briliáns”, rányomtatni a borítóra, mintegy jelezve, tök mindegy, olvastad-e vagy sem, ez a könyv bizony „briliáns.”

És mégis, amikor az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent Szasa Filipenko Vörös keresztek című könyvét a borító tetején a Le Figaro az írófejedelemhez, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijhez hasonlítja, majd pedig a belső hajtásban szintén azt olvasom, hogy „Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének lelki bugyraiba szállunk alá”, akkor még az én lélekharangom is megkondul, mert mégis ki ne vágyna rá, hogy egyik kedvenc írójához fogható, kortárs szerzőre bukkanjon. Naivan mégis csak arra tudtam gondolni, hogy jó, talán lehet mindenfélét ráírogatni könyvekre, hiszen az áruházak könyvözönében tényleg elég nehéz dönteni, hogy az ember mit olvasson el végül – de valahol mélyen azért mégis abban bíztam, hogy Dosztojevszkij nevével csak nem szórakoznak. Pedig de, szórakoznak, mert aki a fenti sorokat írta, az vagy Dosztojevszkijt, vagy ezt a könyvet nem olvasta.

Szasa Filipenko valóban kísérletet, jobban mondva, kísérletecskéket tesz, hogy felérjen a nagy mesterhez. Jól megválasztja a témáját, akárcsak Dosztojevszkij, közvetlen történelmi és társadalmi valóságából meríti az ihletet, hogy azon keresztül etikai, erkölcsi dilemmákat és helyenként filozófiai nézeteket tegyen próbára. A történetet Fehéroroszországban játszódik az ezredforduló után. A cselekményt a főszereplő szemszögéből éljük át, aki új lakásába költözik, hogy új életet kezdjen, s közben megismerkedik idős szomszédasszonyával, Tatjána Alekszejevnával. Közös beszélgetéseik során az asszony elmeséli életének részleteit, s közben feltárul a narrátor, vagyis a főhős tragédiája is.

Tatjána története egy igazán huszadik századi történet. A második világháború és a diktatúra tökéletesen kisemmizett kisembere: férjét, miután hadifogságba esik, agyonlövik, lányát pedig elszakítják tőle, amikor tíz évre munkatáborba küldik. Az asszony elbeszélésének sarokpontjai pedig azok a morális döntések és lélektani fejlődésfolyamatok, amelyeken a traumák századának megszomorítottjai kénytelenek voltak végigvergődni.

Van tehát egy kiindulási alap, ami működhetne is, csakhogy a lélektani folyamatok, a karakterek gondolatainak plasztikus és részletes ábrázolása, kvázi a tudatukba való belehelyezkedés, a valóság metafizikai formájának a szereplőkhöz történő igazítása, valamint a szociológiai környezet bemutatása tökéletesen hiányzik belőle. Sőt, Szasa Filipenko olyan felületesen vágtázik végig a Vörös keresztek történetén, mint egy kisiskolás a nyári kötelező olvasmányon, hogy aztán az anyukája kiengedje játszani a többiekkel. Már a karakterrajzokban alapvetően elgáncsolja magát: a megszólaló pozíciója minden esetben hamis. A főszereplő, akinek szempontjából végig kell vergődnünk a könyvön, eleve kibontatlan marad, érthetetlen cselekedetekkel és még érthetetlenebb gondolatokkal és motivációkkal, afféle vászon, amire azt projektálhatunk, amihez csak kedvünk szottyan.

Olvasóként eleve ebből a lélektelen narrátori pozícióból vagyunk kénytelenek átélni a szomszédasszony, a kilencvenegy éves, Alzheimer-kóros Tatjána elbeszélését. Ami még mindig nem volna baj, ha legalább az ő karaktere nem volna teljesen inkonzisztens. Filipenko tulajdonképpen nem elmesélteti a könyv igazi főhősével életét, mindössze summáztatja. Mintha nem volna kedve azzal bajlódni, hogy bármilyen mélységig is alászálljon egy megnyomorított karakter tudatában. Olyan mértékben redukálja le Tatjána életének megannyi szörnyűségeit, hogy a főbb kulcskérdések, amelyeket egy Dosztojevszkij-műben fejezetek taglalnak, itt bekezdésekbe sűrűsödnek. Csernyánszky Judit a könyv hátulján arról ír, ez a „letisztult, végtelenül egyszerű nyelv” a regény erénye. Én amondó vagyok, hogy pontosan ez a csúf egyszerűség, ez az undok tömörítés az, ami megöli a lelkét ennek a műnek. Dosztojevszkij karakterei töredékét sem szenvedik annak, amit a Vörös keresztek főhőse, és mégis a pokol sötét bugyrait járják meg, mint ahogy a hétköznapi embereknek sem kell egy egész századnyi szörnyűséget átélni, hogy a pokolban érezzék magukat. A szerző minimális kockázatot sem vállalt, hiszen aki kitalál egy ennyire nyomorúságos történetet, ami még csak nem is fordulatos, azt már csak valóban meg kell írni szívvel, lélekkel meg odaadással, és lesz hatása. Neki azonban ezt is sikerült elrontani azzal, hogy a kollektív emlékezet felszínét még csak nem is kapargatta, esetleg egy kicsit megcsiklandozta.

Egy ilyen felszínes alapzatról már nem is csoda, hogy Tatjána megszólalása minden ízében hiteltelen. Az elvileg emlékeit vesztő asszony gyakorlatilag mindenre emlékszik, és csak időnként felejt el valami teljesen jelentéktelen dolgot, mintha Filipenkónak éppen eszébe jutna, hogy ja, ez az asszony amúgy Alzheimer-kóros. (Hozzátéve, hogy a betegség semmit, de semmit nem tesz hozzá a történet gondolatiságához.) Ráadásként a szavai közel sincsenek összhangban a narrátor által felvázolt öregasszony karakterével. Helyeként nagy szerzőkre, Proustra és filozófusokra hivatkozik. Többek között megemlíti Dosztojevszkij és Nietzsche filozófiai problémáit is. Mégpedig tévesen. Azt állítja ugyanis, hogy az orosz író gondolta tovább Nietzsche filozófiáját, amikor a Karamazov testvérekben a „Ha nincs Isten, mindent szabad” elhíresült gondolatát papírra vetette, holott a hatás egyértelműen és bizonyítottan fordítva volt. Dosztojevszkij művei hatottak a német filozófusra.

Lehetne ezt az Alzheimer számlájára írni, csakhogy itt jön be a harmadik pont: hogy ez a gondolat, ahol a szerző tévesen használja fel két szerzőóriás problémáinak összefüggéseit, akkor hangzik el, amikor a regény megpróbál egyetlen egyszer valóban Dosztojevszkij-művé válni. Ezen a ponton ugyanis Tatjána kifejti Istenről való elképzeléseit, egy új, gnosztikus gondolatot, amely a lágerben szállta meg, s amely gyakorlatilag életben tartotta. Eszerint ő, miután meggyőződött róla, hogy Isten márpedig tényleg nincs, magának talált ki egyet, csakis azért, hogy legyen kit számonkérnie halála után. És talán nem is tűnne ez ennyire felszínesnek, ha nem egy felszínesen kibontott történetben lenne, egyébként szintén felszínesen tálalva. Miközben ezt olvastam, lettem csak igazán dühös a szerzőre, mert olyan érzésem volt, mintha azért csapta volna össze az egész könyvet, hogy eddig a pontig eljuthasson. De persze mindezek után ez a fejezet is csak egy a sok közül: elkapkodott, unalmas és sekélyes, ez a fondorlatoskodó filozofálás pedig eleve halálra ítélt. Azt pedig már csak halkan teszem hozzá, hogy nem ütközik össze egyetlen más világnézettel sem.

A fenti problémák ellenére azt mondom, sokan örömüket lelhetik ebben a könyvben, ugyanis rendkívül forgatókönyvszerű. A Vörös keresztek pörgős, ütemes, könnyen értelmezhető, valóban letisztult, vagyis mindaz, ami szerintem a hátránya, el tudom képzelni, hogy másnak pozitívum. Emellett van benne néhány tényleg értékes rész, amelyekből plusz információkat szerezhetünk a korabeli Szovjetunióról, a háború jellegéről és az újraéledő Sztálin-kultuszról. Talán ha nem Dosztojevszkij-vel reklámozzák, én is jobban élveztem volna. Nekem a problémám a felszínességével van. Merthogy szó sincs lelki vagy pokolbéli bugyrokba való alászállásról. Legfeljebb annyira, amennyire egy középiskolai történelemórán.