Megéri megnézni az új West Side Story-t?

A rövid válasz: igen. Sőt több generációnyi néző pótolhatja be az ikonikus történetet ebben az igazán minőségi mozgóképes formában. De ha érdekel a címben feltett kérdésre általam adott bővebb válasz, akkor olvass tovább!

Mielőtt túlságosan is belemennénk a film elemzésébe, le kell szögeznem, hogy nem ismertem pár nappal ezelőttig a West Side Story történetét, nem olvastam a könyvet, nem láttam az 1961-es filmet, és ami kevésbé meglepő, nem volt még lehetőségem  a Broadway-en megtekinteni az ikonikus alkotást, de a heves hozzá nem értésem bizonygatásától eltántorított olvasókat szeretném kompenzálni azzal a ténnyel, hogy a mű fő inspirációjaként megjelölt Rómeó és Júlia történetét legalább ismerem.

Szóval mégis mi vonzott be engem a mostanában sebészeti maszkokkal bőven ellátott mozik termeibe? Nem más, mint a rendező, Steven Spielberg személye.

A történet

Az 1950-es években járunk New Yorkban, pontosabban az Upper West Side-on, az ott maradt lakók tömkelege járja a bontásra és újabbra cserélésre váró épületek közötti utcákat, melyeket  bár ők laknak, de nem érezhetik magukat otthon egy percre sem az őket kilakoltatni vágyó városvezetés, a rendőrök és az elköltözésre bátorító pár száz dolláros csekkek társaságában. A városrészen belül két ellentétes fiatalokból álló közösségre koncentrál a film, a Jetsekre, azokra a fehér fiatalokra, akik rossz anyagi helyzetük és szüleik nemtörődömsége miatt maradtak ebben a hanyatló városrészben, és napjaik nagy részét a “saját” területük védelmével töltik. Szembeszállnak a másik csapattal, a Sharkokkal, akik Puerto Ricóból érkezett bevándorlók, és ebben az őket kiköpni akaró lakónegyedben kemény munkával akarják elérni az amerikai álmot, de útjukat a korban divatos felszín alatt megbúvó rasszizmus kíséri. Ebben a pattanásig feszült helyzetben találkozik a börtönből nemrég szabadult, és a Jetsek ideológiáját maga mögött hagyni kívánó Tony és a Sharkok vezérének húga, a városba közelmúltban érkező María. Első látásra szerelembe esnek egymással, ezzel konfliktusok sorozatát beindítva.

A film

Ebben a sötét környezetben alkotott Spielberg olyan szemkápráztató látványt a gyönyörű díszletekkel, az utolsó rezzenésig kidolgozott koreográfiával, a monumentális táncjelenetekkel, a korhű, de extravagáns ruhákkal ,és a fel-felbukkanó, különleges színekben pompázó, musical betétekkel, hogy őszintén tudom ajánlani a műfaj kitartó utálóinak is ezt a filmet. Az operatőr, aki már a Schindler listája óta együtt dolgozik Spielberggel minden egyes filmjén, Janusz Kaminski, aki most is hozta az előző munkái alapján elvárt minőséget, a varázslatos nagytotáljaival és az igazán intim pillanatokba betekintést engedő közeli felvételeivel is.

A színészek között nem láthatunk sok ismerős arcot Ansel Elgorton és az 1961-es azonos című filmben is szereplő Rita Morenon kívűl, de ez nem is probléma, mert az újoncok legtöbbjén a vásznon át is érződik az a tehetség és alázat, ami miatt a későbbiekben nagy sztárok lehetnek, és ezeket az adottságaikat a filmben is tudják kamatoztatni. A María szerepében látható Rachel Zegler tökéletesen hozza a több irányból is elnyomásban szenvedő, naiv lányt, még akkor is, amikor a karakter egy teljesen másik arcát mutatja. A filmbéli párját, Tonyt alakító Ansel Elgortonon mondanám, hogy nincs csodálkoznivalónk, volt már lehetősége bizonyítani, de még eddig egyik filmjében sem halhattuk énekelni, viszont most be tudta bizonyítani, hogy ez is megy neki. Még ki kell emelnem David Alverezt és Mike Faistet, Bernardonak és Riffnek, a két ellentétes banda vezéreinek alakítóit, akik nem engednek az általuk meghozott szabályokból, amiket ellenségeskedéssel igyekeznek bebizonyítani. Rita Moreno pedig ezúttal Valentinát formálja meg, egy élelmiszerbolt tulajdonosát, aki Puerto Ricó-i származása ellenére nehezen tud választani a Jetsek és Sharkok közt. Anita szerepét most Ariana DeBose kapta meg, aki az elhivatottságával, amivel felülemelkedik a bandaháborúkon, kitartásával és a gyakorlatban is látható érzelmi intelligenciájával az egyik legösszetettebb karakter a filmben.

Musical lévén elég sokat énekelnek a filmben, ezért fontos volt, hogy jó zenékből álljon a moziban töltött két és fél óránk, és az sem volt másodlagos, hogy ezen számok előadóinak jó hangja legyen, az előbbi kitételt nem gondolták túl, az előző filmben és annak alapjául szolgáló darabban is felcsendülő zenéket használtak, de ezek még ma is megállják a helyüket. Jó őket hallani olyan színészek szájából, akiknek gyönyörű hangja van, és tudják is használni adottságaikat.

A történet ismerőssége ellenére be tudott húzni a West Side Story minden eddig felsorolt tulajdonságával, és azzal a disztópikus világban elhelyezett utópiával, amit a film első felében láthatunk, ahol a rasszizmus, szegénység és egyéb társadalmi problémák ellenére mindenki együtt táncol, bajaikat is inkább vidám dalokban tárgyalják meg szomorkodás helyett. A film második felét viszont a felsejlő problémák kiteljesedése alkotja, mindent a felszínre hoz, és szembenézésre kényszerít az igazsággal, romantizálás nélkül mutatja meg nekünk az őszinte végkifejletet.

Szóval, ha már egy embert meggyőzök a West Side Story megtekintésével kapcsolatban, már elégedett leszek, mert sajnos az eddigi nézőszámok siralmasak Magyarországon és a Föld többi részén is. Pedig ilyen újragondolásokra lenne szükségünk a vetítőtermekben.