Blackphoenix A klasszikus zene egyik meghatározó alakjának neve és a modern kor laza, menő, „leszarom” életstílusának kombinációja valószínűleg nem jön velünk szembe minden nap. A könyvespolcokon most mégis találkozhatunk vele, Léhmann Ágnes ugyanis az egyszerre figyelemfelkeltő és gyönyörűen alliteráló Bőrdzsekis Beethoven címet adta novelláskötetének. De vajon mit kínálnak az olvasónak az eme szokatlan névválasztás mögött álló történetek?
A Bőrdzsekis Beethoven 2024-ben jelent meg a Smaragd Kiadó gondozásában. A szerkesztés és a korrektúra Preiml-Hegyi Hajnalka munkája, a nyomdai előkészítést Hantos Eszter Katalin végezte. A könyv a Premier Nyomdában készült, a nyomdai felelős pedig Király Attila. A borítót Zsiros-Petróczki Kitti készítette, az írónő kívánságára Oriana Martinez munkáját felhasználva. Ha vetünk egy pillantást a borítóra, egy impresszionista festmény néz vissza ránk. Hiányoznak a kontúrok, a művész csak egy-egy benyomással érzékeltette a a színpadot, a fellépő zongoristát, a reflektorokat és a közönséget. Az egyetlen elem, ami valamivel több figyelmet és részletesebb kidolgozást kapott, az a zongora. Ebből a tényből és a címből már sejthetjük, hogy ezekben a novellákban nagy szerep jut a zenének, azon belül is a zongorán játszott zenének. Az elmosódó alakok pedig mintha azt üzennék, hogy a történet világának kontúrjai is elmosódottak lesznek, a novellák tartalma pedig kissé szétfolyó és csapongó. A sötét színekből az is sejthető, hogy nem egy komédiát tartunk a kezünkben, és az olvasás során jó néhányszor szembe fog jönni a bús, borongós hangulat.
Ágnes öt részre osztja fel a rövid novellákat, amelyek saját életének egy-egy meghatározó pillanatának állítanak emléket. Tarka lapok, Lúdanyó meséi, Szürke felhők, Rémkirály, Évszakok. Ezek a szavak egymás után rakosgatva majdnem annyira furcsán hangzanak, mint a Stranger Thingsben Tizenegy édesanyjának random (vagy annak tűnő) szavakból álló mantrája. Az öt szakasz között csinos, kottát ábrázoló grafikák finomítják az éleket, amelyek az írás és a zene mellett még egy művészeti ágat bevonnak a képbe. Emellett az egy témába tartozó novellák között színes grafikák is megjelennek, amelyek tovább fokozzák a szövegek elvont hangulatát.
A melankolikus témák pedig nem váratnak magukra. Ágnes őszintén mesél arról, mit jelent számára a zene és a zongoratanítás, és hogy milyen embert próbáló kihívásokat jelent egy pszichésen sérült gyermek gondozása mellett a békés családi fészek fenntartása két, szárnyaikat bontogató kamaszlány számára. Az őszinteség mellett azonban mégis van valami finomság a novellákban. Nem borítják rá az olvasókra kendőzetlenül ecsetelve az írónő életének minden nehézségét, csupán néhány pontos tollvonással érzékeltetik azokat. Rejtve marad például az olvasók előtt, mi is történt pontosan Marcival, aki korábban egészséges volt, ám leromlott pszichés állapota miatt mégis állandó kórházi ápolásra szorul. Ugyanígy nem kapunk túlságosan sok információt Ágnes édesapjának halálával kapcsolatban vagy azzal kapcsolatban, hogy milyen érzés volt számára hátrahagyni az otthonát és Svájcba költözve „migránsként” élni. De ugyanez a helyzet az otthoni „normális” élettel, az idő kérlelhetetlen múlásával vagy a szép pillanatokkal is. Mintha az írónő egyszerűen átengedne magán és elfogadna mindent, ami történik, nem címkézve fel ezeket jónak vagy rossznak. Mint egy fűzfa, amely hajlong a viharban, ezért nem törik el. Ebben a viharban pedig, amelyet az élettel járó változások okoznak, a zene jelenti a biztos kapaszkodót.
A Bőrdzsekis Beethoven olyan történetek sorozatát adja nekünk, amelyek sokak számára mindennaposak, és mindenkit továbbgondolásra motiválnak. Mindenkinek ajánlom a könyvet, aki Ágneshez hasonló élethelyzetben van, és szeretné érezni, hogy nincsen egyedül. De azoknak is jó szívvel ajánlom, akik még nem éltek meg hasonló történéseket, és szeretnének a saját világukon kívülre tekinteni.
