19. század újratöltve - Ismét hódít a portré, a tájkép és az erotika - Corn&Soda

19. század újratöltve – Ismét hódít a portré, a tájkép és az erotika

November 9-től a Magyar Nemzeti Galéria harminc év után először ismét otthont ad a rendkívül változatos gyűjteménynek, amely a 19. századot idézi meg. Jól ismert, régen látott festményekkel és szobrokkal találkozunk, egyedül az elrendezés változott. Ahogyan Baán László, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria igazgatója fogalmaz, az új kiállítás “gazdagabban szól a mához”. Az előző kurátor, Szinyei Merse Anna korábban példa nélküli elismeréssel nyilatkozott “utódai”, Hessky Orsolya és Krasznai Réka munkájáról, így már azelőtt nyilvánvalóvá vált, hogy a két hölgy remekül érti a dolgát, mielőtt elkezdtek volna végigkalauzolni minket a 19. század labirintusán.Az új megközelítések között szerepel többek között a korabeli magyar festőművészek próbálkozásainak csoportja, akiknek a 18. század első felében még Itáliába kellett utazniuk, ha el akarták sajátítani a szakma alapjait. A ’40-es évektől kezdve már valamivel egyszerűbb dolguk akadt, ugyanis Markó Károly jó néhány ifjú kollégáját kitanította.

19. század újratöltve - Ismét hódít a portré, a tájkép és az erotika

A portrék a kiállítás több termében is megjelennek, ugyanis ez a műfaj a 19. században egyre fontosabbá vált; már nem csupán a nemesek, hanem a gazdagodó polgárság tagjai is megengedhették maguknak. Az Erkölcs és érzelem címet viselő teremben például megakadhat a szemünk Barabás Miklós Galambposta című képén, amely egy fiatal lányt ábrázol, és amelyen az ártatlanság szimbóluma mögött ott bujkál a frivolitás is. Boros József Bál után című műve még tovább megy, a főalakok képeket nézegetnek, amelyeknek érdekessége, hogy valóban létezőek és beazonosíthatóak, a rajtuk látható, pikáns szerelmi jelenetek pedig egyértelműen a világi örömöket és a neorokokó kedvtelését idézik meg.

A művészek azonban a megrendelők mellett önmagukról és egymásról is szerettek arcképet festeni, nem ritkán úgy, hogy a saját műtermük is ábrázolásra került. A képekbe foglalt önreflexiók között megtaláljuk többek között Barabás Miklós portréját, illetve Kempelen János művét, amely alkotás közben ábrázolja Stróbl Alajost.

Szintén népszerű műfajjá vált a 19. században a tájképfestészet, amelynek specialistái az olasz mesterek voltak. Itáliában hódított tért elsőként az akvarellfestészet, amely lehetővé tette a szabadban való munkát. Így a korábban megszokott történeti táj-megközelítéssel szembemenve a természet csupán az emberalakokat körülfogó díszítőelemből központi témává vált. Markó Ferenc és id. Markó Károly Visegrád című portréi nagyszerűen példázzák, milyen gyorsan elsajátították a magyar festők az új irányvonalat. A két kép közötti legfontosabb különbség a nézőpont; míg a fiatalabb művész a szokásos, észak felőli perspektívából festette le Visegrádot, az idősebb művész a ritkább, dél felőli perspektívát választotta. Markó Károly festményének további érdekessége, hogy nemrég még egy londoni magángyűjtemény része volt, amelynek tulajdonosa úgy rendelkezett róla, hogy halála után kerüljön a Magyar Nemzeti Galériába.

19. század újratöltve - Ismét hódít a portré, a tájkép és az erotika

Lassanként az erotika témája előbújt is az elmúlt korok prüdériájának vastag drapériái mögül. Ahhoz, hogy a meztelen testek megjelenítésének kívánalma legitimitást nyerjen, egészen az antik kultúra ábrázolásmódjáig kell visszanyúlni, ott azonban bőségesen találnak ihletet a művészek. Illetve érdekes módon akad olyan kép is, ahol az erotika fogalma összekapcsolódik az egzotikummal is, és feltűnnek rajta keleties elemek. Természetesen a japán kultúrát csupán nyugati “szemüvegen” keresztül szemlélhették a művészek, így nem is teljesen hiteles az ábrázolás, legalábbis ami a használati tárgyak elrendezését illeti.

A kiállítás legnagyobb terme invitálja a nézőt a legmélyebb nosztalgiára; itt az elrendezés is visszaidézi a korabeli szalonok hangulatát, amelyekben a festmények szinte tapétaszerűen borították be a falakat. Éppen ezért amíg Paul Durand-Ruel nem kezdeményezte a bevett gyakorlaton való változtatást, a művészeknek sok fejtörést okozott az, hogy amikor kiakasztják a képüket, mennyire kerül szemmagasságba, illetve milyen “kontextusban”, milyen más művek között kap helyet.

A modern élet heroizmusa című terem volt az én személyes kedvencem, tele lázadókkal és igencsak tabunak tekintett témákkal. Badics Ottó Angyalcsináló című, hátborzongató műve például a megszületett, de nem kívánt gyermekek temetőjét mutatja be.  Ám – ha lehetséges -, még ennél a témánál is provokatívabb Tóth László triptichonja, amely az eredetileg szakrális, hármas elrendezést a profanitás szolgálatába állítja. Az első kép, a Szépség odáig merészkedik, hogy a magyar művészettörténetben második alkalommal egy utcalányt merészel megjeleníteni. A második, a Szellem egy anarchista férfi alakján keresztül fejeződik ki, aki egy robbanó vegyületet kotyvaszt, míg a harmadikon, a Pénzen ismét visszatér a prostitúció témája, de ez alkalommal még csupán az anyagi javak csábításának formájában.

Bár a harminc évvel ezelőtti kiállítást nem láthattam, így nincs összehasonlítási alapom, az egyértelmű, hogy Hessky Orsolya és Krasznai Réka megérdemelték az elismerést. Munkájuknak hála a festmények és szobrok, amelyek ezt a rendkívül izgalmas és szenvedélyes évszázadot jelenítik meg, igazán hatékonyan izzítják be a modern ember képzelőerejét.

Ez is tetszeni fog...