Nem kell bocsánatot kérni, azért ha kívánod a másikat - Corn & Soda

Nem kell bocsánatot kérni, azért ha kívánod a másikat

„Gyere, nézz a szemembe”- Őszintén, tisztán, úgy, mint minden Anna and the Barbies koncerten a színpadról, most a zenekarról szóló mozifilm, az Álmatlan vásznáról nézett a szemembe Pásztor Anna. Rendhagyó kritikánk következik Anna and the Barbies – Álmatlan című koncertfilmről.

 

Hat vagy talán hét évvel ez előtt, – még a húszas éveim elején- a debreceni Campus fesztiválon, két fröccs között ezt mesélte az egyik barátom.

Évi, tegnap olyan bitang koncerten voltam! Nem ismertem eddig a bandát, de az a nő, amit a színpadon művel… még mindig a hatása alatt vagyok. Áhh őrület volt! Hallgasd meg, mert ez nagyon neked való zene. Imádni fogod az Anna and The Barbies-t.”

Igaza lett, és az imádás az évek múlásával csak fokozódik.  Még aznap letöltöttem az albumot, természetesen rommá hallgattam az egészet. Olyannyira belezúgtam, hogy néhány héten belül az Ünnepélyesen fogadom lett a csengőhangom, – mi más? Azóta is sokszor megfogadtam már, hogy „nem leszek többé szerelmes”– és strigulákkal számoltam vissza a napokat a következő debreceni Anna and the Barbies koncertig. Ahol aztán darabjaimra hullva tomboltam, és felhőtlenül boldoggá tett, amikor Anna lejött a színpadról és engem ölelt meg elsőként.

Mert Anna ezt csinálja, beugrik a rajongók közé, a szemükbe néz, átöleli őket és megszületik valami élő.

 „A fülükbe beledugom a nyelvemet, vagy lerángatom róluk a gatyát, vagy ráülök az arcukra, vagy bevetem magam közéjük, csak azért, hogy szülessen meg valami valódi kapcsolat, valami élő.”

Az évek óta sikert sikerre halmozó zenekar egy élénk, utánozhatatlan, és cseppet sem átlagos sejtje a magyar zenei vérkeringésének. Ugyanez igaz, a róla készült koncertfilmre is. Mert az Álmatlan sokkal több, mint egy átlagos, szakmai szempontokat szigorúan követő koncert, esetleg dokumentum vagy riportfilm. A készítők Tanca Norbert, és Porkoláb Norbert ugyanazt kommunikálják a filmen keresztül, amit Anna a dalaival. A pillanatban élés, az érzelmek akkor és most kifejezése, úgy önmagunknak, egymásnak, mint a hallgatóknak, és nézőknek egyaránt. Hogy, nem kell szégyellni azt ha, akarod a másikat, hogy hús vér emberek vagyunk, akik folyamatosan energiákat adunk, és kapunk egymástól. Ebből is látszik, hogy teljes összhangban, közös megegyezések alapján készült a film, és hogy a fiúk maradéktalanul azonosultak az Anna and the Barbies életérzéssel, melyet a vásznon is megmutatnak. A film nem kívülről mutat be egy hazai zenekart, hanem vele eggyé válva kezd el beszélni róla. Ez az, ami különlegessé teszi az alkotást.

 A film alapvetően két, de tulajdonképpen három vonalon mozog. Betekintés egy koncertre, hiszen részleteket látunk egy 2016-os, a banda életében mérföldkőnek számító, Fővárosi Nagycirkuszi fellépésről, ami legújabb lemezük az Utópia turné egyik állomása is volt. Ahol a nem mindennapi színpadon, az artisták, és bohócok között, Anna teljesen otthonosan mozog még akkor is, amikor egy égő karikáról fejjel lefelé lógva énekel.

Másodsorban interjú Annával és zenészeivel. A zenekar tagjainak vallomása arról, hogy milyen érzés egy olyan jelenség tagjának lenni, melynek sem mélysége, sem magassága nincs.

„Határ a csillagos ég.” Halljuk egy ízben a választ.

Harmadrészt egy narráció, melyben Anna önmagát játszva mondja el, hogyan születnek a dalok, miért kellenek az extrém jelmezek, hogy milyen érzés együtt üvölteni a közönséggel, hogy kezdjetek el élni, és, hogy mit érez, amikor kiüresedve mindenét odaadva, mégis boldogan jön le a színpadról.

 

A film olyannyira reprodukálja a koncertélményt, hogy többször legszívesebben felálltam volna a Puskin mozi bársony székeiből, majd a végén mégis a könnyeim fátylán keresztül néztem a stáblistát. Mert az Álmatlan, a minden eddigi és ezután születő rajondó szívét megérintő, érzelmekkel teli, szakmailag is tapsot érdemlő hazai alkotás.

Ezek is tetszhetnek...