Az első keresztény nő - Mária Magdolna (Mary Magdalene, 2018) kritika - Corn & Soda

Az első keresztény nő – Mária Magdolna (Mary Magdalene, 2018) kritika

Forrás: mozipremierek.hu

Garth Davis rendező már bizonyította, hogy nagyon jól tud írott forrásokkal dolgozni úgy, hogy közben egy filmként is tökéletesen élvezhető és befogadható alkotást hoz létre: gondolok itt az Oroszlánra (Lion, 2016). Ezúttal azonban igencsak nagy fába vágta a fejszéjét, hiszen  az Újszövetség feldolgozását vállalta. Korhű filmje Mária Magdolna történetét hivatott elmondani – nem a róla szóló (tév)hitek megcáfolásaként, hanem egy értékes és izgalmas élet bemutatásaként.

A film témája, középpontja, összetartó esszenciája Mária Magdolna;és szerencsére ezt forgatás közben sem felejtették el. Mária Magdolnának meghatározó szerepe volt egy, a világot a feje tetejére állító eseményben, ehhez mérten ez a mű megérdemelten az övé. Még Jézus mellett állva is ő áll a reflektorfényben, ahogy azt a film plakátja is tükrözi. Mária Magdolna nem éppen egy nőknek kedvező korban élt, éppen ezért nem is lehetett volna belőle nagy feminista hős – ennek ellenére olyan asszony volt, aki kiállt a hite mellett és képes volt megállni a saját lábán. Nemcsak az akkori női szerephez kapcsolódó normákat szegte meg, de a film által a róla kialakult évszázados elképzelést is megtörte.

Forrás: 24.hu

Valahogy ez az egész film a sztereotípiabontásról szól. Hiába vette le róla a pápa 2016-ban a prostitúció vörös betűjét, Mária Magdolna köztudatban épp úgy megmaradt egy rossz életű nőnek, ahogy Szent Péter mindig jóságosnak, Júdás pedig gonosz árulónak. Hajlamosak vagyunk ugyanis elfelejteni, hogy a bibliai alakok is csak emberek voltak. Márpedig nincs ember, akinek kizárólag egyetlen tulajdonsága lenne. A Mária Magdolna pontosan azt igyekezett – egyáltalán nem provokatívan – megmutatni, hogy egyetlen bibliai szereplő sem fekete-fehér. Mindenki él, élete során pedig hibázik, és ez alól a szentek sem kivételek.

Mária Magdolna megtestesítéséért az érdem Rooney Maráé. Nem könnyű hitelesen eljátszani egy érzelmektől túláradó karaktert, ám egy olyat, aki nemcsak neveltetéséből, de személyiségéből fakadóan is csendes, őszinte és türelmes, brutálisan nehéz. Mert könnyen át lehet esni a ló másik oldalára, és akkor felszínes, unalmas lesz az egész… Rooney Mara Mária Magdolnája azonban remekül sikerült: egy céltudatos, okos asszony, a könyörület mintaképe, aki minden hányattatás és próbatétel után is képes megőrizni emberi mivoltát.

Forrás: 24.hu

Mara partnere, Joaquin Phoenix karakteres férfi, annyit meg kell hagyni. Kevés szerep illik rá, de amit megkap, azt hibátlanul el is játssza. Az ő Jézusa emberi: fél, kétségei vannak, dühbe gurul, elszomorodik, örül és reménykedik. Noha ő Isten fia, végső soron ember, csont és hús, mint bárki más, s ennek tudatában mégis képes egy nagyobb igazság igéjét hirdetni, s cipelni az ég által rárótt terhet. Phoenix nem jó szónok – a valaha él legnagyobb hittérítőnek valamivel markánsabb, kevésbé elhaló hangot képzelne el az ember, de meglehet, ez csak sztereotípia –, viszont nagyon jó színész, akinek nem azért szeretjük meg a karakterét, mert történetesen ő Jézus, hanem mert egy igaz embernek ismerjük meg.

Bár természetesen Rooney Mara és Joaquin Phoenix állnak a középpontban, Chiwetel Ejiofor (Szent Péter) és Tahar Rahim (Júdás) képviselik leginkább a film állásfoglalását. A jóságos Szent Péter itt túlságosan is a konvenciók rabja, aki igaz hite ellenére sem képes túllépni bosszúálló emberi árnyékán. Júdás pedig nem a megtestesült gonosz, hanem egy vétkező ember, akinek legnagyobb bűne a türelmetlensége. Tahar Rahim úgy tűnik, történelmi filmek szerepeire termett – Fekete arany (Prince Auda, 2011); A múlt (Samir, 2013); A sas (Seal Prince, 2011) – és nem is ok nélkül, elvégre itt is fantasztikusan alakított. Tökéletesen beleillik a környezetbe, egyetlen mozdulata és pillantása sincsen, amiből ne áradna a karaktere személyisége.

Forrás: 24.hu

A színészi játék tehát rendkívül emlékezetes, ám a szereplők mellett az atmoszféra is páratlan. A sokszor alkalmazott madártávlat kivételesen nem a lehengerlő látványt jeleníti meg, éppen ellenkezőleg! Sivár, kietlen pusztaság, hatalmas városok a semmi közepén, szótlan és tétlen sétával eltelt napok a perzselő pusztán – a néző kényelmes székében ülve is a szereplőkkel együtt fárad el, már csak a hihetetlen távlatok látványától is, ez pedig nagyon sokat ad hozzá a film hangulatához.

A legkiemelkedőbb azonban a zene. A nemrég elhunyt Jóhann Jóhannsson egyik utolsó munkájában is tökéleteset alkotott. A dallam szinte a múltból hallatszódik el hozzánk. Olyannyira belesimul a történetbe, hogy néha nem is igazán a fülünkkel, hanem – hangozzon ez bármilyen szentimentálisan – a szívünkkel halljuk meg a zenét.

Forrás: 24.hu

A Mária Magdolna egy bibliai történetet feldolgozó film, témájából kiindulva pedig hollywoodi értelemben se nem eseménydús, se nem látványos. A sokszor hallott vagy olvasott szavak kelnek életre a vásznon, se több, se kevesebb. Ha emiatt a film lassúnak, eseménytelennek hat, azt személy szerint nem hátránynak, hanem előnynek tartom. Ennek ellenére megértem, miért tartják ezt sokan a film legnagyobb hibájának. Kell érzékeltetni a jelen és a múlt közötti idő- és térbeli különbségeket, különben a filozófiai mondanivaló elhalványodik a modern módon felgyorsított környezetben – ám ha ez a lassítás túl jól sikeredik, az valóban kizökkentheti a nézőt.

Sok vallási tematikájú filmet láttam már – ki feledhetné a Passió (The Passion, 2004) vérengzését – de a Mária Magdolna az, amelyre először azt tudom mondani, hogy tényleg bárki, bármikor megnézheti. Technikailag, látványában és hangzásában is élvezetes alkotás, ám ami valóban gyöngyszemmé teszi társai között, az a színészi játék. A szereplők ugyanis messzemenőkig hitelesen keltettek életre egy fontos történetet, amelyet elmondani ugyan bárki képes, megérteni azonban már kevesebben tudnak.

Értékelés: 9/10

Imdb: 6/10

Mafab: 52/100

You may also like...

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: