A dán lány (The Danish Girl, 2015) – kritika

Az idei Oscar-esélyesek között található egy igazán merész alkotás, mely, akárcsak egy korabeli festmény, A dán lány (The Danish Girl, 2015) címet viseli. Az egyezés természetesen nem a véletlen műve, a húszas években készült vászonképről visszaköszönő nőalak főszereplőként elevenedik meg ebben a 2015-ös filmben, ami egy olyan történetet dolgoz fel, amihez a 21. század se mondható igazán felvilágosultnak. Adott egy izgalmas, meghökkentő téma, egy zseniális rendező, két rendkívüli tehetséggel megáldott színész, s négy Oscar-jelölés, melyekből hamarosan minden bizonnyal díjak lesznek, és ezt nemcsak azért mondom, mert engem megvettek kilóra.

A történet 1926-ban indul, főszereplői pedig egy dán festőpáros, Einar és felesége, Gerda Wegener. Nevük és történetük cseppet sem légből kapott, Einar Wegener, ismertebb nevén Lili Elbe ugyanis az egyik első férfi, aki nemváltoztató műtéten esett át. Az ő életét mutatja be, neki állít emléket A dán lány.

Már a film első perceiben megtudjuk, hogy Einar tájképeket, Gerda pedig (eleinte népszerűtlen) portrékat fest. Látszólag nevetségesen boldog, szexualitástól hevesen fűtött házasságban élnek, valami azonban megtöri az irigylésre méltó rendet. Egy napon Gerda modellje késik, ezért megkéri férjét, hogy helyettesítésével segítsen neki befejezni a portrét. Azonban, mikor Einar felhúzza a harisnyát, s maga elé emeli a női ruhát, mindaz, ami a pár addigi élete volt, örökre megváltozik. A férfi ekkor döbben rá, hogy ki is valójában, hamarosan pedig, Gerda közbenjárásával megszületik Lili.

Einar szeret távol maradni a különféle társasági összejövetelektől, ahol önmagát az elvárásoknak megfelelően kell alakítania, ezért aztán férj és feleség teljes egyetértésben találják ki, hogy a legközelebbi eseményen a férfi Liliként, női ruhában jelenjen meg. Az estélyen bekövetkezik egy nem várt fordulat, s minden egy megállíthatatlan lejtőre kerül. Einar önmaga és Gerda előtt is felvállalja identitását, s elhatározza, hogy nőként, ténylegesen női testben akar élni.

A dán lány David Ebershoff azonos című regénye alapján készült, A király beszédét (The King’s Speech, 2010) és A nyomorultakat (Les Misérables, 2012) jegyző Tom Hooper rendezésében, s be kell vallani, annak ellenére is rendkívül bátor húzás volt, hogy a transzneműség tabunak számító témája kétségkívül aktuális. A probléma pont azzal van, hogy a direktor maga is megijedt a történettől, és megpróbálta azt közönségbaráttá formálni, nehogy kívül essen a fogyaszthatóság határán. Így aztán egy olyan atmoszférát teremtett, ami közel sem mer menni ehhez a határhoz.

A véletlen folytán önmagára ébredő Lili története azonban hihetetlenül magával ragadó, ami leginkább az őt megformáló Eddie Redmayne érdeme. A színész már A mindenség elméletében (The Theory of Everything, 2014) bizonyította tehetségét, Lili Elbe karakterét életre keltve viszont – köszönhetően androgün külsejének – meghökkentő az átalakulás. Igen, itt most elsősorban a testi megjelenésen van a hangsúly, hiszen a filmben Einar Lilivé alakulása legszembetűnőbben a test átöltöztetése, átalakítása által jelenik meg, és sajnálatos módon végig ilyen felületes marad. Főszereplőnk, Einar, személyisége megváltoztatása során elhagyja a festészetet, s a nők mozdulatainak utánzása, (el)tanulása által a kiforrottnak tűnő egyéniség helyébe egy egyre felszínesebbé váló nőalak kerül. A sikeres festő Einar átadja a helyét a (csupán) nő Lilinek, ekkor pedig Gerda lép a középpontba. Liliről készített portréi sosem várt elismeréseket hoznak számára, mégis kénytelen gyászolni a férjét és addigi életét, amit el kell engednie.

Eddie Redmayne alakítása néha megreked a puszta testiség határán, ám van néhány igencsak explicit jelenet, mikor olyannyira meggyőző és erős, hogy levegőt sem tudunk venni. Arcjátékával képes érzelmek egész sorát ötvözni, épp ezért bátran kijelenthetjük, hogy ismét jó esélye van a legjobb férfi főszereplőnek járó szoborra. Akinek még nála is jobban kijárna a díj, az a Gerdát alakító Alicia Vikander, aki a naiv játékosságtól kezdve, a beletörődésen és a gyászon át minden olyan érzést megjelenít, ami csak felmerülhet egy ilyen helyzetben. Az Ex Machina (Ex Machina, 2015) robotnőjét megformáló színésznő Gerdaként nagy valószínűséggel bezsebeli a legjobb női mellékszereplő díját, hiszen játékával megkérdőjelezhetetlenül, főszereplőként uralja A dán lányt.

Tom Hooper filmje bátor, ám nem eléggé bevállalós alkotás, megreked a felszínen, mégis rendkívüli. Egyrészt témáját, másrészt a színészi játékot tekintve, s akkor még nem is beszéltünk az Oscar-díjra jelölt (és határozottan esélyes) jelmez-és látványtervezésről, melyek segítségével teremtett atmoszféra már önmagában beszippantja a nézőt. A túlcsorduló, mégsem giccsbe forduló képi világ, a kellemes szűrő és a kosztümök szinte érezhető selymessége egyaránt járulnak hozzá ahhoz, hogy A dán lány mesterien különleges, mégis egyszerűen csak szép, és könnyen fogyasztható legyen. Még véletlenül sem próbál meg mélyebbre ásni, vagy megbotránkoztatni, pusztán bemutatja a transzneműség egyik úttörőjének hőstörténetét. Hozzáteszem, a moziban ülő emberek reakcióit hallva, ez már önmagában is merész vállalkozás.

Értékelés: 70/100

IMDb: 6,9/10

Mafab: 77%