Jason Bourne (2016) - kritika - Corn & Soda

Jason Bourne (2016) – kritika

jasonbourne_p2A Bourne-ultimátum (The Bourne Ultimatum, 2007) után azt hiszem mindenki elégedett lehetett; Matt Damon megkoronázta a kemény akcióhős karakterét, Paul Greengrass rendező pedig olyan résszel zárta a trilógiát, amelyet bizony sok direktor megirigyelhet. A nézők és a kritikusok elégedetten tapsoltak, kevés egyértelműbb siker adódott a műfajon belül – de talán azon kívül is. Azt persze hazugság lenne állítani, hogy a készítők mindent kicsavartak ebből a szövevényes sztoriból, de a történetet végül is értékelhetően lezárták és legfőképpen tudták, mikor kell abbahagyni. 9 évvel később aztán persze mégis úgy döntöttek, hogy a mese nem érhet itt véget. Gondolhattuk, hogy – mivel annyi minden történt azóta a világban –, újra lesz elég üzemanyag felpörgetni a klasszikus kémműfajt.

A 2000 és 2010-es évek amúgy is valóságos Kánaánt jelentettek az akcióthrillerbe oltott kémfilmek rajongóinak. Több kultikus franchise jutott végre friss levegőhöz ez idő tájt, valamint akadtak bizony szép számmal önállóan is potens produkciók. A Mission: Impossible részről részre érettebb produkcióval építgette saját magát, egészen a tavalyi csúcspontig; a Bond-franchise pedig a 2006-os Casino Royale-lal és Daniel Craig szerződtetésével talált rá végre a helyes útra, amely úton egészen tavalyig sikerrel járt is. Született persze ekkoriban egy másik széria is, amely azóta masszív franchise-zá nőtte ki magát. Ez volt Jason Bourne története. A Bourne-széria a fentiektől eltérő módon és időben jócskán megkésve csatlakozott be a kémfilmek világába, de ha már jött, akkor fenekestül fel is forgatta a műfajt. A 2002-es A Bourne-rejtély (The Bourne Identity) még Doug Liman rendezésében egy elképesztően feszes tempójú, izgalmas, de kiforratlan történetet mutatott be. Aztán érkezett Greengrass és alapos fazonírozásnak vetette alá a fiatal sorozatot, megteremtetve azt a formanyelvet, amivel ma is azonosítjuk a Bourne filmeket. Lüktető cselekmény, rengeteg kézi kamerás felvétel, pörgős akciójelenetek és brutálisan realisztikus ábrázolásmód egészítette ki a releváns aktuálpolitikai kérdésekre reflektáló háttérsztorit – ezt a mintát sokan azóta is előszeretettel másolják.

Forrás: UIP-Duna Film

Forrás: UIP-Duna Film

És éppen ez az új Jason Bourne (2016) film legnagyobb hibája, hiszen 9 év eltelte után is pontosan ugyanazt a receptet akarják sikerre vinni, ami egyszer már bevált. Csak éppen azóta már sokan megpróbálkoztak ezzel, több kevesebb sikerrel.  Paul Greengrass direktor is elevezett időközben más irányba, a Zöld Zónával (Green Zone, 2010) még nem annyira, de a Phillips kapitánnyal (Captain Phillips, 2013) már teljesen, és a mostani mozin jól látszik, hogy időközben nem érezte úgy, neki feltétlen követnie kellene a közönség ízlésének apróbb változásait. Mondhatjuk úgy is, hogy Greengrass képtelen volt túllépni önmagán, vagy túlságosan is rutinból akarta megoldani a feladatot. Szerintem alapvetően a koncepció maga volt hibás, mert amíg a Star Trek: Mindenen túl (Star Trek Beyond, 2016) esete azt mutatta, milyen jót is tehet a vérfrissítés egy franchise-nak, addig a Jason Bourne éppen a saját maga által magasra srófolt léc ugyanazon technikával történő sikertelen megugrásának tipikus esete lett. A sztori pedig ígéretesen indul, kapunk egy kis ízelítőt az elmúlt kilenc évből – görögországi tüntetésekkel, balkáni menekültekkel, dübörgő közösségi médiával és minden egyébbel, ami az ember orra elé kerülhet a nagy hírcsatornákon. Sajnos azonban a brit direktor újítókedve elfogyott negyed óra után, és borzasztóan sablonos karakterekkel, végletekig kiszámítható történettel és semmitmondó kliséhalmazzal töltötte fel helyette a vásznat. Jason Bourne eközben pedig szótlanul, leszegett fejjel pusztította végig a 123 perces játékidőt. Túlzottan nem érdemes feszegetni a sztorit, annak ellenére sem, hogy őrjítően nagy spoilereket lehetetlen lenne vétenem, mindenki pontosan tudja, mi lesz a cselekmény lefolyása.

Jason Bourne (2016)

Forrás: UIP-Duna Film

Karakterek szintjén sem történt csoda; Bourne esetében mindössze annyi, hogy Matt Damon szépen kipattintotta magát a filmre, izmait büszkén mutogatva, deres halántékkal és kiüresedett tekintettel küldte padlóra ellenfeleit. Ennyi újdonság után nyilván feleslegesnek érezték, hogy a nagy potenciált magában rejtő háttérszálat az apa-fiú kapcsolatáról rendesen kidolgozzák és ne egy béna hollywoodi panelt toljanak a helyére. Helyette néma Bourne a második részt követően ismét kapott egy szintén nem túl bőbeszédű, ám legalább karakteresebb ellenfelet magának. Az „Ügynök” kódnév alatt futó Vincent Cassel szerepeltetése legalább örömteli volt, vele azért ritkán lehet mellényúlni – ez most is beigazolódott. Karakterének motivációi kicsit esetlegesek, illetve történetbe kapcsolása is rettentően erőltetett, ám színészileg hatalmas pozitívum, hogy ő legalább szerepel a filmben. A második rész Kirilljéhez (Karl Urban) hasonlítva sokkal kevésbé őserőt sugárzó karaktert kapunk most, de ettől még egy végtelenül profi és hidegvérű ellenfelet állítottak szembe Bourne-nal. Nem mondható el ez a többi szereplőről, ugyanis hiába a masszív stáblistás tűzijáték, nem túl sokat profitált ebből a produkció. Tommy Lee Jones nem izzad bele ebbe a szerepbe és kissé unalmas is már állandóan őt castingolni ezekre a klisés karakterekre. Az ismét Bourne-fóbiás, hatalommániás és konteós CIA igazgatósablon ez előtt 10 évvel is már elavult volt; ez jó színészi teljesítménnyel elmenne egy Marvel adaptációban (Amerika Kapitány: A tél katonája, 2014) vagy egy B-kategóriás akciófilmben, de egy Bourne-mozi ne ezen lovagoljon már 2016-ban is. Főleg úgy ne, hogy ez a lemez házon belül is volt párszor.

Forrás: UIP-Duna Film

 

Női frontról sem érkezett világmegváltó sztárjátékos a csapatban. Alicia Vikander szerepeltetése eleve elég nagy kérdőjel volt nekem, de a végeredményt még annál is jobban irányt tévesztett, mint számítottam. A friss Oscar-díjas, babaarcú svéd szépségből el akarták készíteni az Emily Blunt 2.0 típusú, kemény női karaktert, csak éppen csúnyán felsültek vele. Az egész szerep valahogy rendkívül életidegen; igaz ez a karakter szervezeti hierarchián belüli irreális mozgására és motivációira, valamint arra ahogy Vikander ezt színészileg meg akarta valósítani. A dán lányban (The Danish Girl, 2015) Vikander Oscart érdemlően mutatta meg mire képes, ezért itt egyértelműen rendezői baklövésről lehet szó, és nem segített neki a karakter kidolgozatlansága sem.   A többi kiegészítő ember hasonlóan súlytalan, Riz Ahmed és Ato Essandoh pedig úgy néz ki végleg elsüllyedt a karakterszínészek tengerében. A produkció ezen eleme tehát rendezési hibákon és a felszínes, kidolgozatlan karaktereken vérzik el, ezt a jól megoldott vizuális megvalósítás sem képes egyértelműen orvosolni.

Forrás: UIP-Duna Film

A sztori és a forgatókönyv gyengeségei ellenére a film elképesztő fordulatszámon startol. Az akciójelentek természetesen ezúttal is jól koreografáltak, tempósak, rengeteg a közelharc, ezeket szerencsére nem szúrták el irreális megoldásokkal. Bár a vágási struktúra és a sok tilteléssel súlyosbított közeli/félközeli felvétel néha már túlontúl idegessé teszi az adott jelenetet. Az athéni jelenetsor egyértelműen a film csúcspontja, kár, hogy ezen első 15 percben túlesünk. Innen szakaszos, de jól érzékelhető a lejtmenet, a film közepe jórészt már csak csordogál, itt a bénázó titkosszolgálati alkalmazottak, a megmagyarázatlan motivációs késztetések, a tízpercenként „Jason Bourne-t” kiáltó CIA műveleti operátorok felelősek a szórakoztatásunkért. A kínos székben feszengést néha megtámogatják korábbi részekből szó szerint átemelt jelenetsorokkal, állandóan lukra futó különleges alakulatokkal, gonosz titkosszolgálati emberekre mutogatással, baljósabbnál, baljósabb titkos programok felemlegetésével és még egyéb, inkább Michael Moore filmekből ismerős, kormányra mutogatós panelekkel. A film végén azért kapunk egy brutális finálét, de azt is olyan költsük el a megmaradt büdzsét jelleggel, a fél várost romba döntve, megkoronázva a két addigra félholt szuperügynök életre-halálra csatájával.

Forrás: UIP-Duna Film

Forrás: UIP-Duna Film

Jason Bourne sajnos 2016-ra nagyon elfáradt, és nem nyújt többet egy átlagos akciófilmnél, hozzáadott értéke a műfajhoz, vagy a franchise-hoz pedig egyértelműen nulla.  Egy jó Cassel teljesítményen kívül a film színészfronton is gyenge, hiába a rengeteg húzónévből álló stáblista. Matt Damon ráadásul rettentően enervált, akárcsak az általa megformált, helyét nem találó szuperügynök. Greengrass is unalmas rutinná degradálta ezt a munkáját, amely sajnos csak az elején szórakoztató és némileg újszerű. A film többi része tényleg csak a bármit elnéző rajongóknak, az összeesküvés-elmélet hívőknek és az állandóan hátrapillantó, mániákus adatvédőknek lehet feltétlenül jó szórakozás. Aki azért ül be, hogy elképesztő bunyókat és akciójeleneteket nézzen az részterületekre koncentrálva is kaphat ennél a kliséhalmaznál jobb filmet. Nagy szerencséje Jason Bourne-nak idehaza, hogy az értékelhetetlen új Szellemírtókkal (Ghostbusters, 2016) kell megmérkőznie a nézők kegyeiért – így még az sem elképzelhetetlen, hogy egy sikeres nyitóhétvégét produkáljon a film.

Értékelés: 65/100

IMDb:7,5

Mafab: 71

Ez is tetszeni fog...

Hozzászólások

  1. […] NBence: Cheney és Renaud helyenként elég bártan nyúltak a filmhez és ez meglátszik a látványvilágon, valamint a felnőtteknek szánt tartalom arányán is. Ez nálam pontosan így volt jól, de nem tartom kizártnak, hogy sok szülő el fog csodálkozni a korhatár besoroláson, ahogyan a meglepő tartalmú és mennyiségű poénforráson is. A film összességében kellemes csalódást okozott, rengeteg pozitívummal és aprósággal – amelyen tényleg látszott a készítők odafigyelése – és egy picit sántikáló történettel. Ez utóbbi persze tudom típusbetegség, szerencsére A kis kedvencek titkos élete túl tudott nőni ezen és egy valóban szórakoztató, kedves alkotással gyarapodott a nyári mozis felhozatal. Ezt mostanában nem minden film mondhatja el magáról… […]